Gyakran Ismételt Kérdések   E-mail
Keresés
„Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom: de régen megígértem, hogy elfelejtem ezt a szót, hogy nem árulom el, hogy hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám, nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom leírni se hanggal, se tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt halottról, halálról nem juttatom eszébe soha az életnek a halált. (…) Igen. És folyton és megint és újra kimondtam ezt a szót, amely h-val kezdődik, és lehetetlenséggel végződik, és leírtam és mindig és mindig elhanyagoltam hitemet és kötelességemet. Szórakozott vagyok, könnyelmű. (…)”

Szép Ernő

A gyász szociológiája

Kárpáthy Ágnes

MTA POLITIKAI TUDOMÁNYOK INTÉZETE

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiájaValóban tudunk úgy élni, hogy ne jutassuk eszébe soha az életnek a halált, vagy mi is csak megpróbáljuk elfelejteni e „h-val” kezdődő szót, hogy aztán újra és újra „könnyelműen” kimondjuk? Mert kimondjuk, beszélünk róla, hallunk róla nap mint nap. Az elkövetkező századok történésze korunk halálkultúráját vizsgálva a „némaság” helyett inkább azzal szembesülhet majd, hogy a XX. század végiek szinte el sem tudtak aludni a halál látványa nélkül. Hogy akkor valóban nem is a halálra gondoltunk? Hogy ilyenkor nem is igazi érzelmi eseményként éltük át a halált? Miért, a római császár a cirkuszi gladiátor-viadalon, vagy a viktoriánus dáma gyászruha próba közben talán valóban a halálra gondolt?

A halált egyik civilizáció sem tudja sem megközelíteni, sem kikerülni, csak kerülgeti, és éppen a kerülgetés módja, e koronként változó „haláltánc” válik érdekessé a halállal és egyben az élettel foglalkozók számára. Korunk válasza a halál kérdésére, a társadalom és az egyén viszonya a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz a korábban évszázadokon át tartó lassú változásoktól eltérően, néhány évtized alatt szinte teljesen átformálódott.

A halál talánya, a lét és nemlét, a van és a nincs egymást feltételező és kizáró viszonya mindig is azon nagy rendező kérdések közé tartozott, amelyre minden korban megszülettek az adott kultúrára jellemző válaszok. Törekvéseink, amelyek a halál titkának megfejtésére irányulnak, a létről való gondolkodás módja alapvető közösség- és kultúraformáló erő, hiszen a társadalomra jellemző halál-kultúra tükrözi az adott társadalom valósághoz való viszonyát, világképét. Vágyunk a mulandóság megértésére, azon igyekezetünk, hogy értelmet adjunk az értelmetlennek minden bizonnyal az emberi kultúra fejlődésének egyik legfőbb ösztönzője. Thomas Mann-t élete végéhez közeledve megkérdezték, hogy mi az az érték, amit a legtöbbre becsül. A mulandóságot választotta, mert szerinte ez ad értéket és méltóságot az életnek, ez teszi érdeklődésre méltóvá, és ez teremti az időt. A mulandóság és a társadalmi fejlődési folyamatok összefüggésére utalva teszi fel a kérdést Mannheim is, hogy vajon „milyen lenne a társadalom, ha nem halnánk meg?”

Halálkultúránk átalakulóban van, s bár rövidebb-hosszabb ideig támaszkodik ugyan a hagyományokra, a szokásokra és a rítusokra, olyan alapvetően más, minden megelőzőhöz képest új kihívásoknak kell megfelelnie, amelyek szükségessé teszik a kornak és megváltozott életszemléletének megfelelő halálkultúra és gyászkultúra kiformálását.

Dolgozatomban elsősorban a gyász egyéni és közösségi feldolgozásával illetve feldolgozatlanságával foglalkozom. E téma vizsgálata azonban rengeteg olyan fontos és megemlítést érdemlő kérdést vet fel, melyek kifejtését sem dolgozatom terjedelme, sem tudásom nem tesz lehetővé. Írásomban ezért a hangsúlyt a gyász megélésének módjára, a gyászmunka folyamatának bemutatására helyeztem.

Vizsgálódásaim és beszélgetéseim során elsősorban azokra az egyéni magatartásformákra és „túlélési technikákra” irányítottam a figyelmemet, amelyek segíthetik, illetve gátolhatják a gyász átélését. Természetesen e személyes és társas megélést egyaránt igénylő folyamatról nem lehet a gyászolót érintő közösségi és társadalmi normák, viselkedési minták hatásai nélkül gondolkodni. S bár dolgozatom témáját nem pszichológiai, hanem szociológiai szempontból próbálom megközelíteni, valójában e két tudományterület a gyászélmény tanulmányozásakor szétválaszthatatlan, hiszen a veszteség-feldolgozás pszichés történései és az erre adott egyéni és közösségi válaszok nem érthetőek meg egymás nélkül.

Gyászkultúránkban zajló változások érzékeléséhez fontos és elkerülhetetlen a halálhoz való viszonyunk vizsgálata. Bevezetőm további részében ezért röviden áttekintem azokat a főbb tendenciákat, amelyek mentén mai halálkultúránk kialakult.

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiájaSzinte axiómaként kezelhetjük azt a megállapítást, hogy haláltagadó társadalomban élünk, amely elidegenít magától mindent, ami „nem-egészség” és „nem-teljesítmény”, mindent, ami megzavarja a „forever young” abszolutizált eszméjét. Érdekes, hogy a halál „tabusága” ugyanakkor megteremtette a „halál-boom” egyre erősödő jelenségét is, hiszen miközben fokozódik a halállal és a gyásszal kapcsolatos elfojtás, a média „fekete hír”-vadászatával szinte megszállottja lett e témáknak. Egyre több a halállal foglakozó irodalom, publikáció, tudományos munka, virágzik a halálesztétika, a halálbölcselet, „a halálösztön öncélú borzongatásával szórakoztató” halál-tömegkultúra, sőt a halálgiccs műfaja is megszületett.

A halál kommercializálódását látva azt hihetnénk, hogy feszegetik e tabu határait, oldódnak az ezzel kapcsolatos egyéni és társadalmi szintű elfojtások, hiszen szinte nincs nap, hogy ne találkoznánk a halál valamilyen megnyilvánulási formájával. Azt gondolom azonban, hogy minden jelenség, amelyet a társadalom nem tud kezelni, szorongásokat, pszichológiai problémákat okozva ily módon az egyénekben, elkerülhetetlen „megoldásként” bukkan fel a „fogyaszthatóság” és „emészthetőség” társadalmi szintjén. Gorer e jelenséget a „halál pornográfiájának” nevezte, amely kifejezés szemléletesen kapcsolja össze európai kultúránk két nagy tabuját, a halált és a szexualitást. Az általánosan elfogadott nézetek szerint a halál veszi át azt a tabu-szerepet, amelyet eddig a szexualitás képviselt. A nemiség témája azonban sohasem volt a halálhoz foghatóan tiltott terület, hiszen míg a szexualitásról egymás közt, bizalmasabb kapcsolatokban szívesen beszélgettek, a halál kérdéseire mind nyilvánosan, mind a magánéletben a hallgatás néma összeesküvése nehezedett. Annak ellenére, hogy a szexualitás témájának nyilvános tiltottsága valóban oldódni látszik, azt gondolom, mindkét tabu megmarad azon a területen, ahol a „természet fenyegeti a kultúrát”. Ahogy a szexualitás megjelenése a tömegkultúrában sem jelentette a szexuális kultúra meglétét, úgy a halál elfojtottságának erőteljes feltörése sem jelenti a halál „rekulturálódását”.

Segítünk Neked
Szeretnéd megosztani valakivel gondjaidat?

Tanácsot is szeretnél kapni?

Szakértőnk készséggel válaszol, ha aktuális családi problémáiddal, kapcsolataiddal, lelki gondjaiddal keresed fel őt.

Kattints ide »

Talán merész gondolat, de érdekes megvizsgálni, hogyan kapcsolódnak össze e „tiltott területek” korunk talán legfélelmetesebb betegségében, az AIDS-ben. E betegség, amely erősen ostromolja a szexualitás, ráadásul elsősorban a homoszexualitás és a halál kérdését, sorscsapásként robbant be a halál korábban nem tapasztalt visszaszorításának nyugalmába.

Úgy gondolom, hogy az AIDS felszínre hozza halálfélelmünk legfontosabb tényezőit. Egyrészt megrendíti azon illúziónkat, hogy a technikai haladás és az orvostudomány fejlődése által az emberi élet fokozott védelmet élvez, másrészt megjeleníti a hosszú és kegyetlen, fájdalommal és látványos leépüléssel járó haldoklástól való félelmünket. Ugyancsak riasztó, hogy e betegség általában a halálra legkevésbé felkészülteket, a fiatalokat érinti, ráadásul az élet egyik legintimebb területén. Végül megjeleníti a „társadalmi halál” gondolatát is, amelyben megfogalmazódik a társadalmi kivetettség, az elkülönítés és a magunkra maradás félelme.

Az AIDS szexuális jellege felveti a testünkhöz való viszonyunk kérdését is. Megdöbbentő „test-tudatlanság" jellemzi társadalmunkat, sokszor legelemibb szervezeti működéseinkkel sem vagyunk tisztában, ami tovább fokozza védtelenség- és kiszolgáltatottság-érzésünket a betegségekkel és a halállal, s így az élettel szemben is.

Elgondolkodtató, hogy életünk két, talán legszemélyesebb és legjelentősebb élménye, a születés és a halál, e valóban bensőséges környezetet igénylő események hogyan kerültek át a maguk természetes közegéből intézményes keretek közé. E hosszú és bonyolult folyamat egyik fontos tényezője, az urbanizáció alapvető hatást gyakorolt halálkultúránkra. A városi infrastruktúra kiépülése, az átlagosan várható életkor meghosszabbodása, a vallásosság visszaszorulása és ezzel párhuzamosan a medikalizáció térhódítása, valamint az így kialakult új higiéniai normák és a közegészségügyi bürokrácia más viszonyt teremtett a halállal.

A halál medikalizálódásának folyamata, tünete és egyben fenntartója az egymástól és a haláltól való elidegenedésünknek. Amilyen mértékben az egyén, a közösség, majd a társadalom is - sokak szerint - képtelenné vált arra, hogy megfelelő módon gondozza a haldoklót, és gyászolja a halottat, olyan mértékben hárította át ezt a feladatot az egészségügyre. Embernek emberhez fűződő kapcsolata így alakul át egyén és intézmény - szociális otthon, kórház, szanatórium, intenzív osztály - kapcsolatává. Az orvostársadalom azonban visszakozik, hiszen e feladat teljes körű átvállalását sem személyi, sem tárgyi feltételei nem teszik lehetővé. Az átmenetileg vagy tartósan inaktívvá válók „felvállalása” helyett paradox módon a halál medikalizációjával éppen a beteg, a haldokló és a gyászoló, mint ember kerül ki az orvoslás és a társadalom figyelmének középpontjából.

Az egészségügy halállal kapcsolatos problémái azonban egy teljes kötetnyi értekezést igényelnének, hiszen rengeteg izgalmas, mindannyiunkat foglalkoztató etikai, jogi és szakmai kérdést vetnek fel (például a sok vitát felkavaró eutanázia témáját). E kérdések jelentős része az embernek a halálhoz való jogát feszegeti, amely probléma általános emberi értelemben is súlyos vitákat vált ki, tudniillik, hogy van-e joga az embernek rendelkezni saját élete és - ezzel együtt - halála felett.

Az előbbiekben vázolt folyamatok, a halál kommercializálódása, urbanizálódása és medikalizálódása következtében (egyesek szerint) a halállal szembeni attitűdjeink „városi” és „falusi” mintái nagymértékben eltávolodtak egymástól. E nézetek szerint már csak a rurális közösségek őrzik a születésre és halálra vonatkozó tradicionális ismereteket, melyek hagyományőrző jellege megkönnyíti a halál elfogadását és segíti a gyász feldolgozását. Más nézetek szerint azonban a falusi természetelvű életről szóló felfogások nem veszik figyelembe, hogy a zártabb, befelé forduló falusi közösségek merevebb szabályokhoz, normákhoz igazodnak, felfogásuk szemérmesebb a paralel városi közösségekhez viszonyítva, így megtörténhet, hogy a mai falusi ember sem tud többet születésről, halálról. Léteznek továbbá ún. félurbánus-félparaszti közösségek is, melynek tagjai szinte teljes mértékben eltávolodtak a természetközeli életmódtól, s bár a modern életforma elemei eljutnak hozzájuk, az ezzel járó nyíltság és felvilágosultabb magtartásformák még hiányoznak. Bence Erika véleménye szerint a születés és a halál fogalomköre falun és városban egyformán tabu-képzet, mi több, a kevésbé urbánus közösségekben a tiltás erőteljesebb.

Az örök népi-urbánus vita ezen aspektusának részletes kifejtésére dolgozatomban ugyan nem vállalkozhatok, hiszen figyelmemet a városi ember gyászfeldolgozására irányítottam, véleményem szerint a modern, városi életforma vitathatatlanul nehézzé teszi a halál és a gyász természetes megélését.

Nemcsak a „megélés természetességéről” van azonban szó, hanem a halál természetességének illetve a természetes halálnak az elfogadásáról. Nehezen hisszük el a „szép halál” mítoszát, mert halálképünk formálódásakor az őszinteség helyett gyakran csupán misztifikáló titkokra, s így sokszor csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk. A halál tudatának szocializációja azonban akár elfogadást, akár elfojtást okoz az egyénben, mindenképpen megtörténik, ezért tévedés azt gondolni, hogy a gyerekeket meg lehet óvni a veszteségekkel, a halállal való szembesüléstől. Ama igyekezetünk, hogy életünkből és ezáltal a gyermek életéből is kizárjuk a halál gondolatát, súlyos, generációkon átívelő károkat okozhat. Az elmúlásra adott válaszunk ugyanis nem az elvesztett személy halálakor „születik” meg bennünk. Abban, ahogy gyászolunk, benne rejlik a veszteséghez, a kudarchoz, a félelemhez való viszonyunk, első halálélményünk és későbbi haláleseteink, tükröződik életfelfogásunk, világképünk, egész életünk és gyakran szüleinké, nagyszüleinké is.

Veszteségeink feldolgozásában a halál elfogadását segítő szocializáció mellett fontosak a veszteségélmény megosztásának lehetőségei is a rítusok, hagyományok, a közös emlékezés által. A gyász közösségi megélésének, az itt maradottak találkozásának igen fontos lelki integratív funkciói vannak, hiszen a halál nem „csak” az egyéni, hanem a társas lét „szövetében” is szakadást, sebet okoz. E „seb” pedig a feldolgozás egyéni folyamataiból mintegy társadalmi intézményt hoz létre azáltal, hogy előírja, milyen cselekvésformák, milyen alkalmakkor és meddig szükségesek ahhoz, hogy e sérülés begyógyuljon.

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiájaA gyász közösségi megélésének fontossága felveti az individualizáció kérdését is, amely jelenséget sokan „kórosnak” és „közösségrombolónak” tartanak. Az individualizálódás folyamatát gyakran a közösségi és az egyéni lét valamint a társas élet és a magányos halál szembeállításával jellemzik. Norbert Elias szerint annak az elképzelésnek hangsúlyosabbá válása, hogy az ember egyedül van a halálban, párhuzamos annak az érzésnek felerősödésével, hogy egyedül van az életben is. Az ember halálról alkotott képe e tekintetben is a lehető legszorosabban összefügg azzal a képpel, amelyet önmagáról kialakít, és amely az őt körülvevő társadalomban uralkodik az emberről. Így társadalmunkban az individuum felértékelődésének következményeként, a haláltól való erősödő félelem sokszor egyben a szubjektum elvesztésének félelmévé vált. Ahogy Hegel fogalmazza, a halál akkor válik problémává, amikor az individuum végtelen fontosságúvá válik önmaga számára, mert akkor a halál ennek a végtelen fontosságú és egyedül fontos tényezőnek tagadását jelenti.

E jelenség a szekularizáció folyamatát vizsgálva is tetten érhető, amennyiben megfigyeljük, hogy évtizedek óta milyen nagy érdeklődés övezi az ún. individualista vallásokat. Úgy vélem, a vallásosság szerepe a halálhoz való viszonyunkban nem annyira a túlvilági vagy a „következő” életről szóló megnyugtató, illetve elrettentő képzetekben keresendő, mint inkább abban, hogy az adott vallás mennyire nyújt - életünket és a halálunkat a magánytól megóvó - valóságos, eleven közösséget.

Korunkban a közösség szerepe kétségtelenül megváltozott, hiszen a közösségbe születettség tudata közel sem olyan meghatározó, az egyéni élettér és mobilitási lehetőségek kiszélesedésével pedig gyakran magunknak kell megkeresnünk közösségi identitásunkat. S bár e sokszor nehéz és életen át tartó „keresés” bizonytalansága valóban felerősíti egyéni identitásunk stabilitására, megerősítésére való törekvésünket, úgy gondolom, hogy az egyéni lét közösségi megosztásának igénye, a „mi tudat” fontossága nem változott. Talán a megoszthatóság vált nehezebbé, tekintettel többek között arra a fokozódó migrációs folyamatra, amely egyre jobban meglazítja rokonsági és közösségi kapcsolatainkat. Napjainkban ezért egy-egy haláleset leginkább csak a legszűkebb társadalmi környezetet, az ún. elemi-családot érinti. A fájdalom megosztását, a valódi részvétet továbbá gyakran a nyugalom azon illúziójával is távolítjuk magunktól, hogy a halál és a gyász mindenkinek a „magánügye”. Az ember szociális, társas lénye azonban abban is kifejeződik, hogy az életből való távozás igazán biológiai eseménye is nagyon sok társadalmi, közösségi összefüggésbe ágyazódik. A halál tagadása ezért nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is súlyos problémát jelent.

Az eddigiekben vázolt folyamatok halál- és életszemléletünkre gyakorolt hatásának vizsgálatára és megértésére tesznek kísérletet a „tagadás tagadói”, akik a halál „reintegrációjára” tett első lépésként az 1960-as évek végén létrehoztak egy új interdiszciplináris tudományágat, a thanatológiát. Vitatható, hogy a halál, amely „minden lehetséges tapasztalatot kicselez”, mennyiben képezheti tudományos vizsgálat tárgyát. E „kétely” azonban semmiképp sem csökkenti a thanatológiai érdeklődés jelentőségét.

A halállal kapcsolatos kutatások kezdeményezői pszichiáterek voltak, akik munkájába hamarosan más tudományterületek képviselői - legfőképp szociológusok, orvosok, kultúrantropológusok és néprajzkutatók - is bekapcsolódtak, hogy közösen rendszerezzék azt, amit egy adott kultúra, adott időben a halálról tud. Figyelmük a halállal kapcsolatos társadalmi tudatformák, egyéni érzelemskálák, továbbá a viselkedésrítusok üzeneteinek, jeleinek és változatainak vizsgálatára irányul.

A thanatológiai érdeklődés premortális és posztmortális vizsgálati területekre való felosztása didaktikus segítséget jelent. A premortális kutatások a haldoklás, a halál valóságát megelőző kérdésekkel foglalkoznak, a posztmortális vizsgálatok pedig a halált követő problémák feldolgozására összpontosítanak.

A premortális kutatási terület eredményeihez jelentősen hozzájárult a svájci származású, Amerikában élő pszichiáternek, Elisabeth Kübler Ross-nak 1969-ben megjelent „Interjú a haldoklókkal” című könyve. E feltűnést és visszhangot kiváltó kutatásában a pszichiáter több mint 2000 kommunikatív haldoklóval folytatott beszélgetéseket érzéseikről, amelyek alapján kidolgozta a halálhoz vezető út stádiumait.

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiájaA haldoklók érzéseiről, gondolatairól szerzett tudásunkban és az életük végéhez közeledők „elkísérésében” jelentős szerepe van a modern hospice mozgalomnak, amely 1967-ben, Cicely Saunders vezetésével indult Angliában, hazánkban pedig 1991-ben, Dr. Polcz Alaine segítségével jelent meg a hospice szemléletű ellátás. A „haldoklók házában” elsősorban a végstádiumban lévő daganatos betegek életének utolsó szakaszát kívánják méltóságteljessé tenni. A gondozás alapvetően palliatív terápiára épül, amely nem aktív gyógyítást, hanem a meglévő tünetek és a szomatikus, pszichés, szociális és spirituális fájdalom kezelését és enyhítését jelenti.

Az 1996-ban megindult Napfogyatkozás munkacsoport, amely két évvel később csatlakozott a Magyar Hospice Egyesülethez, a haldoklók hozzátartozóinak gyászfeldolgozását és más veszteséggel küszködők segítését tűzte ki célul.

Dolgozatom szempontjából a posztmortális terület vizsgálata a fontos, amely a túlvilági elképzelések összegyűjtése és elemzése, mint érdekes altéma mellett jelentős figyelmet fordít a gyászolás folyamatának megértésére és a gyászolók gondozására.

Végül, visszatérve bevezetőm kezdeti gondolatához, felmerülhet a kérdés, hogy nevezhetjük-e tabunak azt a területet, amelyről mind tömegkulturális, mind tudományos szinten egyre több szó esik? A halál „ízlelgetése”, legyen akár médiaszenzáció, vagy „valódi” érdeklődés, talán kimondatlanul is megfogalmazza az igényt, hogy beszéljünk a halálról. Ez érdeklődés véleményem szerint azonban leginkább mások halálának szól. Sokszor úgy gondoljuk ugyanis, hogy a halál mindig mások sorsa. Ilyen értelemben a „más halála”, főleg érzelmi vagy bármilyen minket érintő kötöttség hiányában talán valóban kevésbé „tiltott” terület. Saját halandóságunkról, saját elmúlásunkról legfeljebb ritkán és „titokban” gondolkodunk. Amikor azonban elveszítünk valakit, az „én” és a halál, a szeretett személy feletti gyászunkban elkerülhetetlenül találkoznak.

A teljes tanulmány hozzáférhető (a forrásokkal és lábjegyzetekkel együtt):

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/pszicho/no91/no91.htm »

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiája

Ne vidd tovább egyedül a terhet, jelentkezz most a gyászfeldolgozó csoportunkba!

Gyász és veszteségfeldolgozó tréning: További információ és jelentkezés »

Együtt a gyászban
Jelentkezz gyászfeldolgozó tréningünkre!




Jelentkezésed beérkezése után munkatársunk felveszi veled a kapcsolatot!

Halál, gyász, gyászfeldolgozás: További információ a gyászfeldolgozó levelező tréningekről »

Gyásztanácsadó képzés

További információ a Gyásztanácsadó képzésről »

Gyásztanácsadó képzés
Jelentkezz Gyásztanácsadó képzésre!




Jelentkezésed beérkezése után megküldjük a képzés jelentkezési lapját, amelyet kitöltve vissza kell küldeni a jelentkezés megerősítéséhez!

Halál, gyász, gyászfeldolgozás

Ügyetlenül küszködünk
A halál hosszú ideig tabu téma volt. Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Így aztán a haldokló körül élők egyformán felkészületlenek, többnyire nem tudják, hogyan viselkedjenek a haldoklóval. Őszinte szó helyett szerepet játszanak, és így nem tudnak segíteni a szenvedő ember problémájának megoldásában.

Ügyetlenül küszködünk »


A halál, a gyász és a gyászfeldolgozás lélektana
A gyászmunka lényege és alapvető célja, hogy el tudjuk fogadni a másik halálát. Ez azt sugallja: szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal, vagyis tudomásul kell venni, hogy soha többé nem találkozhatunk, nem láthatjuk már élve az eltávozottat. A mai civilizációban még illetlenség halálról, gyászról ilymódon beszélni. A gyász külsőségeit is sokan lebecsülik, üres formaságnak tartják, pedig a ceremóniák, rítusok segítik a feldolgozás menetét.

A halál, a gyász, a gyászfeldolgozás lélektana »


Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiája
A halált egyik civilizáció sem tudja sem megközelíteni, sem kikerülni, csak kerülgeti, és éppen a kerülgetés módja, e koronként változó "haláltánc" válik érdekessé a halállal és egyben az élettel foglalkozók számára. Korunk válasza a halál kérdésére, a társadalom és az egyén viszonya a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz a korábban évszázadokon át tartó lassú változásoktól eltérően, néhány évtized alatt szinte teljesen átformálódott.

Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiája »


Mit érez a beteg a haldoklás különböző fázisaiban?
Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” - mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli.

Mit érez a beteg a haldoklás különböző stádiumában? »


A halál fázisai
A haldoklónak szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan élmény, amit mindenki egyedül él meg, a legteljesebb lelki magányban, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét.

A haldoklás (halál fázisai) »


Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út
Elisabeth Kübler-Ross, mint könyve előszavában elmondja, nem tankönyvet kívánt írni, csak meg akarja ismertetni az embereket a haldoklók tapasztalataival, érzéseivel, félelmeivel. Meg akarja mutatni, hogy hogy lehet emberként kezelni a haldoklót, hogy lehet vele párbeszédet kialakítani, megkönnyítve így minden érintett számára a halál elfogadását.

Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út »


Elisabeth Kübler-Ross: Hogy többé ne féljünk a haláltól!
Elisabeth Kübler-Ross beszámolója arról, mit tanult évtizedeken keresztül a haldoklók ágyánál, és milyen következtetéseket vont le közel 20 000, tudományosan kiértékelt halálközeli élményből.

Elisabeth Kübler-Ross: Hogy többé ne féljünk a haláltól! »


Hogyan segíthetünk haldokló szerettünknek?
Aztán elérkezik a nap, amikor az orvos behívat, és azt mondja: nem tudunk többet tenni a beteg érdekében, már csak fájdalmat csillapítunk. Felteszi a kérdést: el tudják-e látni otthon a beteget?

Ekkor tudatosul bennünk, hogy itt nem betegről, hanem haldoklóról beszél az orvos. Döntési helyzetben vagyunk: mit tegyünk? Ezer szempont van, amit meg kell vizsgálnunk. Ezek közül most csak azzal foglalkozunk, ami az elköszönéshez, a gyász megéléséhez, a fájdalom elviseléséhez segít hozzá.

Hogyan segíthetünk haldokló szerettünknek? »


A búcsú
A legtöbb ember arról számol be, hogy mennyire bántja, hogy amikor még beszélhetett volna a haldoklóval, amikor még elmondhatta volna neki azt a néhány szót, ami fontos lett volna – nem tette meg.

Az élet létezik. A halál létezik. A látszat mit sem számít. Az számít csak, amit érzünk.

Hogy együtt legyünk azzal, akit szeretünk, és aki hamarosan távozni készül. Hogy megmondjuk neki. Hogy bocsánatot kérjünk. Hogy megbocsássunk neki.

A búcsú »


Polcz Alaine: Együtt a halálban és a gyászban
Amikor az ember haldoklik, félni kezd. Fél attól, hogy jön a rossz, és rémképeket fog neki mutatni. Ez azonban csak képzelgés. A Tibeti halottaskönyv szerint le kell ülnie egy olyan embernek az eltávozó mellé, aki egy vele (rokon, guru). Tudatosítani kell a haldoklóval (akár imákkal), hogy mi megy végbe most benne (elbúcsúzás az érzékszervektől...). Ha ezt a haldokló elfogadja, akkor ezáltal túllép a fantáziaképeken…

Polcz Alaine: Együtt a halálban és a gyászban »


Polcz Alaine: Az élet és halál titkai
Mit mondjunk, ha a gyermekek a halálról kérdeznek? Polcz Alaine kisgyermekeknek szóló könyvében – mely Élet és halál titkai címmel jelent meg – segítséget nyújt a tanácstalan szülőknek, és természetes, egyszerű módon ad válaszokat a gyermekekben felmerülő kérdésekre. Az alábbi levélben Polcz Alaine megszólítja a felnőtteket, elmondja, milyen volt a régebbi korok társadalmának halálhoz való viszonya, és milyen a ma élő ember haláltudata, mi a véleménye a fogyasztói társadalom mindent elárasztó agresszivitásáról. Végül bevallja, hogy ez a vékony kis könyv nagyobb nehézséget okozott számára, mint egy több száz oldalas könyv megírása, és elmondja, miért ajánlja a könyvét a szülőknek, gyermekeknek.

Polcz Alaine: Az élet és halál titkai »


Polcz Alaine: Honnan jöttünk és hová megyünk?
A halál felfogásának története az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat, életmódjukat, filozófiájukat tükrözi.

A nagy vallások mindig visszatérnek a halál kérdésére adott válaszra; s hogy ez a válasz a hétköznapi ember számára felfogható-elviselhető legyen, mitologizálták, kiszínezték, képes, szimbolikus beszédet használtak. A modern tudat sem a színezett, sem a színezetlen választ nem érti, a szimbólumokat elutasítja. Nekünk a mai tudatunkkal kell élnünk, mely nem ismeri, nem érti a mitológia nyelvét, mivel szilárd magja a ráció, a természettudományos gondolkodás.

Polcz Alaine: Honnan jöttünk és hová megyünk? »


Hogyan adj szót fájdalmadnak?
Földi létünk a fogantatással kezdődik és a halállal ér véget. A halál elkerülhetetlen, tényét megváltoztatni nem lehet, amin változtatni tudunk, az a halálhoz való viszonyunk. Tudom, ezek súlyos szavak, de még súlyosabb a fájdalom, amit hordozunk. A veszteség fájdalmát egyedül éljük meg. Ha szerencsénk van, és szerető család, barátok vesznek körül a veszteség idején, az kicsit segíthet. De az elhunyt után maradt üresség, a kínzó hiány, a magány érzését egyedül éljük át.

Hogyan adj szót fájdalmadnak? »


Engedd el!
Az élet és a halál a bot két vége: egyik nincs a másik nélkül. Azt elfogadjuk, hogy élet nélkül nincs halál, de a fordítottját már nehezebben. Pedig ha a természet körfogására, a talaj termékenységére gondolunk, máris világosabb a kép.

Szakemberek egyértelmű tanácsa: merjünk belemerülni a bánatba, és aztán lelkileg megújulva emelkedjünk ki belőle. Erőt vesz rajtunk a mélabú. Pedig a veszteség árnyékában ott az ígéret, hogy a sötétségből előlépve megláthatjuk a napvilágot, és megízlelhetjük a napfényt. Az elmúlás, megszűnés után maradó űr, szomorúság, fájdalom, esetleg harag keveréke a gyász.

Engedd el! »


Gyászreakció
A gyászreakció Engel (1970) szerint négy szakaszban zajlik. A kezdeti sokk állapotában a megrázkódtatást követő sajátos gátoltság, belső némaság érvényesül. A veszteséget az egyén sokszor nem is képes tudomásul venni. A tény azonban a második szakaszban fokozatosan tudatossá válik, a harmadik szakaszban megindul a restitúció és a negyedikben az oldódás.

Gyászreakció »


Egy gyermek hiánya
A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka, a pocaklakónk velünk együtt gyászol. Ő már a fájdalommal megterhelve érkezik a világra, hiszen nem önmagáért születik, hanem az elvesztett gyermek pótlékaként. Ne tegyük, mert egyik gyermek sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell a világra hoznunk, és önmagáért kell szeretnünk!

Egy gyermek hiánya »


Meg nem született gyermek
Amikor vetélés következik be, akkor egy vágyott folyamat szakad félbe. A terhesség megannyi titkot rejt a nő számára, aki ezt a titkot nap mint nap bontogatja. Minden kismama felteszi magának ezeket a kérdéseket: „Milyen lehet most a kicsinyem, akit érzek, hordozok a szívem alatt, de nem látom, nem hallom őt. Mit csinálhat ott bent a pocakomban, mit érezhet, mit gondolhat, vajon jól érzi-e magát?” Az anyává válás folyamatában a nő megtanulja, hogy lemondjon dolgokról, testével, lelkével, viselkedésével, táplálkozásával szolgálja a születendő életet. S ha bekövetkezik a vetélés, az anyává válás folyamata hirtelen megszakad, nincs idő felkészülni, döbbenetes gyorsasággal történnek az események, az anya elveszíti a gyermekét, mielőtt a karjában tarthatta volna. Nincs kapaszkodó, nincsenek, vagy alig vannak emlékek, csak az üresség érzése marad, és a „miért történt?” és a „miért velünk történt?” kérdése, amire ritkán van válasz.

Meg nem született gyermek »


Gyermek, halál, gyász
A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán „elutazik” vagy „távoli országba költözik”, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád.

Valójában azonban a gyermek mindig „tudja” a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk.

Gyermek, halál, gyász »


Gyermek voltam, így gyászoltam
Nagyon sok látogató jött hozzánk azokban a napokban. Mindig ott voltam a felnőttek között, átéltem a felnőttek gyászát, de bennem egyre nőtt a feszültség, amit nem engedtem felszínre törni. Mérhetetlen haragot éreztem, de nem tudtam, hogy kire haragszom. (Mostani felnőtt eszemmel visszaemlékezve az akkori érzéseimre, azt hiszem, a szüleimre haragudtam, mert elvesztettem a mindenhatóságukba vetett hitemet. Csalódtam bennük, hiszen én csak azt kértem ajándékba, hogy hozzák vissza a testvéremet. Úgy éreztem, hogy nem vigyáztak rá eléggé, és akkor rám sem tudnak vigyázni.)

Ettől kezdve, úgyemlékszem, soha többé nem bíztam meg a felnőttekben úgy, mint előtte, megéreztem, hogy ők is majdnem olyan kiszolgáltatottak, min én, a gyermek.

Úgy hiszem, az én gyermekkorom ekkor ért véget.

Gyermek voltam, így gyászoltam »


Túlvilágjárók - Élmények a halál közelében
A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.

Túlvilágjárók - Élmények a halál közelében »


Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.