Egy gyermek hiánya
Gyászfeldolgozás gyermekünk elvesztésekor
Minden halál borzalom. Minden halál pótolhatatlan veszteség. Minden szerettünk magával visz valamit belőlünk, az emberből, akik vagyunk. Minden szerettünk halálával kevesebbek leszünk. De soha nem veszíthetünk annyit, mint amikor a gyermekünket veszítjük el. Gyermeket várni csodálatos érzés. Életre szóló ajándékként várjuk az érkezőt, tele vagyunk tervekkel és várakozással, ideákkal, és meghatott szeretettel az érkező gyermek iránt.
Gyermekünk halála
Amikor elveszítjük, akkor azt érezzük, hogy a jövőnket veszítettük el. Az anya és a gyermeke között szimbiotikus kapcsolat van, hiszen ők egyek. A gyermek elvesztésénél elsősorban az anya éli meg azt, hogy elveszítette önmagát, vagy önmaga meghatározó darabját. Elveszítette a jövőjét, a jövőjének az értelmét, a fájdalma olyan mély lehet, hogy mindenkitől eltávolodik, elzárkózik. Gyakran az egész életét céltalannak érzi, és előfordul, hogy ezen az érzésen az sem tudja átsegíteni, hogy vannak élő gyermekei. Az elveszített gyermek fájdalma mindent beboríthat, az anya mintegy fátyolon keresztül, homályosan érzékeli az élők világát. Gyakran foglalkoznak az anyák a halál gondolatával. Nem az öngyilkosság gondolata, hanem a meghalás, a belehalás, az utána halás érzése erős. A gyermek halálának bekövetkeztekor a szülő úgy érzi, nincs gyógyír a fájdalomra, és gyakran gyötrődik azon, hogy miért nem őt ragadta el a halál.
Amikor azt éljük meg, hogy egy darab kiszakadt belőlünk, és soha nem kapjuk vissza, akkor ez olyan, mintha önmagunkat veszítettük volna el. Ha elveszítettük a gyermekünket, kiről fogunk gondoskodni? Ki lesz, mi lesz az életünk értelme? Ha hívő szülő veszíti el a gyermekét, gyakran meginog a hite, értelmetlenné válik. Hogy engedhette ezt Isten?
Ebben az állapotban ösztönösen tagadjuk a halál megtörténtét, mindenhez kötődünk, ami az övé volt, vagy rá emlékeztet. Úgy akarunk élni, mintha még létezne, velünk lenne. Nem engedjük átrendezni a szobáját, érintetlenül hagyjuk a tárgyait, ruháját, játékait. Folytatni akarjuk azt a tevékenységet, amit együtt szoktunk csinálni, betartjuk azokat a szokásokat, amelyek az életünkre jellemzőek voltak. Ez a szimbiotikus kapcsolat nem tudatos, nem akarunk szembe nézni a realitásokkal. Azért akarunk magunkra maradni, mert így megtarthatjuk az elszigeteltségünket, és így teljesen befelé fordulhatunk, élhetünk a múlt emlékeinek. Benne élhetünk a múltban, és ha erősen elképzeljük, hogy minden változatlan, akkor nem kell szembesülni a valósággal, a derékba tört életünkkel, a kifosztott álmaikkal.
Melani Klein megfigyelése, hogy a felnőttkori gyászreakciók szorosan összefüggenek a csecsemőkori élményekkel. Az a szorongás, amit a csecsemő az anya elvesztése miatt érez, a szorongásos élmények közül az első és legjelentősebb. Aki csecsemő korában gondoskodó szeretetet kapott az édesanyjától, akit szerettek, és biztonságban érezhette magát, az felnőtt korában képes a gyászt és a veszteséget jól feldolgozni. A gyász jó feldolgozása azt jelenti, hogy a gyászoló nem éli át a teljes magára maradottságot, mert idealizálja az elvesztett személyt, felerősíti a jó tulajdonságait, és ezek támaszt, vigaszt jelentenek a számára. Aki csecsemőkorában nem az elfogadó, meleg szeretetet kapta az édesanyjától, hanem azt élte át, hogy őt nem szeretik, bántják, elhanyagolják, félelemben tartják, azt felnőttként a gyász állapotában a magárahagyatottság, a reménytelenség, a mély szorongás érzése tölti el.
A házasság legnagyobb ajándéka a gyermek, egy emberi lény. A gyermek nem jár, a gyermek ajándék. A gyermek fogantatása pillanatától egy személy. A jövőnk hordozója. A szülei szerelmének gyümölcse. Amikor még pocaklakó, és csak álmodhatunk róla, tele vagyunk izgalommal. Amikor már jár, beszél, büszkék vagyunk okos megnyilvánulásaira. Ha elveszítjük, álmaink megtört álmokká válnak, életünk derékba tört életté, hamis reményekké válik. A fájdalom mértéke rémisztő, a jövő bizonytalansága a teljes talajvesztettség érzését jelentheti.
A gyermek elvesztésénél nem ismerek nagyobb tragédiát. A fájdalmat nem könnyű megélni, de nem szabad elfojtani. Amikor a bánatot elfedik a tennivalók, a napi rutin teendők, akkor a hárítást gyakoroljuk magas fokon. A gyász azonban fontos mozzanata az életünknek. Aki nem akar, vagy nem tud gyászolni, aki nem engedi magához közel a fájdalom érzését, az megragad a bánatban.
Hogyan gyászoljuk el gyermekünket?
Fontos, hogy a szülő úgy szomorkodhasson, úgy gyászolhasson, ahogyan arra szükség van. A családtagok, a barátok, az ismeretségi kör néha akaratán kívül megnehezíti a gyászolást. Ha azt tapasztalják, hogy a szülő szabad folyást enged a fájdalmának, megrémülnek a bánat mélységétől, és azt hiszik, örökre ebben az állapotban marad a fájdalmában mélyre zuhant gyászoló.
Tanácsot is szeretnél kapni?
Szakértőnk készséggel válaszol, ha aktuális családi problémáiddal, kapcsolataiddal, lelki gondjaiddal keresed fel őt.
Kattints ide »
Pedig ennek éppen az ellenkezője történik. A szabadjára engedett gyász feloldódik. Az a gyász, amelynek gátat vetettek, soha nem ér véget. A környezet megrémül a feltörő, fájdalmas zokogást erejétől. A sírást azonosítják az összeomlással, gyakran félreértik a sírás szerepét, a gyengeséggel, betegséggel azonosítják. Pedig a sírás csak egy szelep, amelyen keresztül az érzelmi nyomás tud csökkenni. A sírás azt jelenti, hogy merjük vállalni a fájdalmunkat, a bánatunkat, a haragunkat. Hogy merjük vállalni a gyógyulásunk útját.
Fogadjuk el, hogy akárhány gyermekünk születik is, soha nem fogja pótolni az elveszítettet. Igaz, hogy egy új terhesség, egy születő élet új reményt ad. De mielőtt gyermeket hoznánk a világra, gyászoljuk meg az elvesztett gyermekünket. Tegyük fel a dörömbölő kérdéseinket. Ennyi jutott neki az életből? És mi ennyit érdemeltünk belőle?
A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka, a pocaklakónk velünk együtt gyászol. Ő már a fájdalommal megterhelve érkezik a világra, hiszen nem önmagáért születik, hanem az elvesztett gyermek pótlékaként. Ne tegyük, mert egyik gyermek sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell a világra hoznunk, és önmagáért kell szeretnünk!
A gyógyszerek csak időlegesen, az alkohol semeddig sem segít
Gyógyszert csak orvosi utasításra szabad szedni. Ha az orvos úgy látja, hogy szükség van rá, akkor be kell szedni. De ha csak baráti jó tanács, akkor érdemesebb elkerülni. A gyógyszerek, az alkohol csupán kis időt adnak arra, hogy később kelljen szembe néznünk a fájdalommal. Ahhoz, hogy a veszteség fájdalmából gyógyulni kezdhessünk, át kell élnünk az átvirrasztott éjszakák magányát, a nappalok vég nélkülinek tűnő gyötrelmét. De tudnunk kell, bármennyire fáj is, hogy ezek a gyász lassú és szükséges lépései, és a gyógyulás csak a bánat megélése után következhet be.
Sírással, zokogással…
Az érzelmi fájdalom nem állandó. Van, amikor nagyon hevesen tör ránk, és ilyenkor zokogásban törünk ki. Ha ilyenkor képesek vagyunk átadni magunkat a fájdalomnak, és nem kényszerítjük magunkra az önuralmat, sokkal hamarabb átesünk a gyász folyamatán. Az érzések elfojtása sokkal nagyobbá növeli a terheinket, mint az érzések megélése. Egy-egy sírást hozó érzelmi kitörés után nyugodtabb időszak következik. Ezekben a nyugalmi időszakokban, jól esik kibeszélni magunkat. Kell, hogy legyenek a környezetünkben olyan emberek, akik ilyenkor meghallgatnak minket. Akik kihozzák belőlünk a gyászt, nem pedig elfojtják. Tudnunk kell, hogy ez nem önzés a részünkről, hanem természetes, ösztönös szükséglet. A gyászolás folyamatát a magyar nyelv gyászmunkának is nevezi. Találó kifejezés. El kell tudnunk fogadni, hogy a gyász munka, amit el kell végezni. Akkor van ennek a munkának az ideje, amikor a halál bekövetkezik. Azokban az esetekben van lehetőség kicsit előre dolgozni, azaz felkészülni a bekövetkező halálra, ha tudjuk, hogy beteg gyermekünk menthetetlen. De akkor is ott van a csodavárás érzése.
Fontos, hogy tudjuk, jogunk van egy időre mindent félre tenni. Ha úgy érezzük, hogy arra van szükségünk, hogy napokon át egy szobában üljünk csendesen, egy pontra bámulva, akkor tegyük meg ezt. Ne harcoljunk a saját érzéseink és belső szükségleteink ellen.
Ha azonban úgy érezzük, hogy a semmittevés még nehezebbé teszi a veszteség elviselését, akkor folytassuk a megszokott tevékenységeinket a gyász ideje alatt is. A fontos, hogy mérjük fel a szükségleteinket, és azt tegyük, ami a belső igényünk, ne pedig azt, ami a környezetünk elvárása. Így válunk felkészültebbé a veszteségeink feldolgozására.
A gyengeség nem bűn, az élet pedig örökre megváltozott
Nem kell erősnek lennünk. Ez a fájdalom megélésének az időszaka, és minden embernek, így nekünk is van jogunk gyengének lenni. Megsebzettek vagyunk, és a sebeinknek időre és ápolásra van szükségük a gyógyuláshoz.
Az életünk soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt. Elveszítettük lényünk egy részét, végérvényesen elveszítettük. Ez lehetetlenné teszi, hogy az életünk olyan legyen, mint annak előtte. Ha erre törekszünk, ez önmagunk becsapása. Meg kell értenünk, hogy hiába vágyódunk vissza a múltba, a jövőnk nem lehet a múlt újra élése. A jövőnket a múltra támaszkodva, itt a jelenben újra kell építenünk. Ez a gyászmunka.
Ne várjunk túl sokat magunktól ebben az időszakban. A veszteség felforgatja az életünket és átrendezi azt. Gyakran éljük át ebben a helyzetben azt, hogy megváltozik a fontossági sorrend. Ami eddig fontos volt a számunkra, az elveszíti a jelentőségét, és amivel eddig nem sokat törődtünk, az hirtelen különleges jelentőségűvé válik. Barátkozzunk meg ezekkel a változásokkal, fogadjuk el a saját személyiségünk megújulását.
Sokféle hangulatot és sokféle reakciót kell megélnünk, mielőtt el tudnánk fogadnia halál tényét. A döbbenet, amely szinte elkábít, a valószerűtlenség érzése, az elmosódott, ködös érzések a szervezetünk védekezése. Csökkenti a fájdalom erejét, a sokkos állapot álomszerűvé teszi a tudatunk számára a veszteség bekövetkeztét.
Néh megrémülünk, mert nem tudjuk felidézni gyermekünk arcát, hangját. Ez is a szervezetünk védekezése, természetes érzés, ne essünk pánikba, visszatérnek az emlékeink, amint képesek leszünk elviselni a fájdalom mértékét.
Munkába menekülve a gyász mindent felemésztő érzése elől…
Ezt legtöbbször az apáknál tapasztaljuk. Munkába menekülnek, minden elképzelhető tevékenységet bevállalnak, csak ne kelljen a fájdalommal foglalkozni. Annyira hihetetlen és elfogadhatatlan a halál ténye, akkora ellenállást vált ki, amin nagyon nehéz felülkerekedni.
Viselkedésük gyakran a kimértség, az érzelemmentesség látszatát kelti. Tudnunk kell azonban, hogy ez csak a védekezés a szenvedés érzése ellen. Nem képesek a fájdalmat teljes egészében átérezni, mert ez elviselhetetlen a számukra, és a fásultságba menekülnek.
A gyász elválaszthatatlan a lehangoltságtól, a csökkent munkaképességtől, az ingerlékenységtől, a szomorúságtól. A belső, lelki munkánk annyi energiát emészt föl, hogy a cselekedeteinket csak visszafogottan, félgőzzel tudjuk csinálni. A feladatainkkal kapcsolatban gyakran merül fel bennünk a kérdés: Minek is teszem ezt? Mi haszna van az egésznek? Mi értelme van annak, amit csinálok?
A gyászmunka alatt könnyen előfordul, hogy visszahúzódóvá válunk, kerüljük az embereket. Közömbösséget élünk meg, aztán hirtelen erős nyugtalanságot érzünk.
El kell tudni fogadni, hogy a gyász időszakában is előfordul, hogy nevetni kell. Nem szabad ezért bűntudatot érezni. A feszültség gyakran nevetésben tör ki. Örülni kell a nevetésnek, ez is a gyógyulást segíti, elviselhetőbbé teszi a fájdalmat. Nagyon fontos, hogy tudjuk, és higgyük el, a heves fájdalom nem állandó, és nem fog örökké tartani. A gyászolás folyamata alatt az érzelmek és a hangulatok sokaságát éljük át, de ahogy az idő halad, az érzéseink erőssége csökkenni fog.
Vegyünk részt a döntésekben
Az ember nap mint nap döntések százait, ezreit hozza meg. Ez az élet követelménye. A gyászmunka alatt, ha megtehetjük, érdemes elhalasztani azokat a döntéseket, amelyek a létünk alapjaira vonatkoznak. Ne változtassunk munkahelyet azért, mert részvétlennek éltük meg a kollégák viselkedését. Később megbánhatjuk ezeket a hirtelen, fájdalmunkban hozott döntéseinket.
Az elveszített gyermekünkkel kapcsolatos döntésekben azonban feltétlenül vegyünk részt. Ne engedjük, hogy kíméletből távol tartsanak minket a tennivalóktól. Ez az utolsó lehetőség, hogy tehetünk valamit a gyermekünkért, semmiképpen se maradjunk ki belőle. Később vígasztal majd az a tudat, hogy mindent megtettünk, ami tőlünk telt.
Bármekkora is a fájdalmunk, törődnünk kell a környezetünkben élő emberekkel. Előfordul, hogy tapintatból, tehetetlenségből, tudatlanságból magunkra hagynak minket, nem ismerik az igényeinket. Segítenünk kell nekik, hogy segíthessenek nekünk. Meg kell mondani a környezetünknek, hogy mire van szükségünk. Ha beszélgetni vágyunk, hívjunk oda valakit, aki képes arra, hogy meghallgasson minket. Ha egyedüllétre vágyunk, mondjuk meg. Megkönnyítjük az ő helyzetüket is és a magunkét is. Ha hallgatunk, a környezetünk is hallgatni fog. Kapaszkodjunk a körülöttünk élő szeretteinkbe, bízzunk abban, hogy meg fognak tartani minket. Gyakori a családokban, hogy mindenki visszahúzódik, és így gondolkodik: A család többi tagja is gyászol, miért terheljem őket a saját érzéseimmel? Ez azonban csapda, hiszen mindenkinek más-más időpontokban jelentkeznek a hasonló igényei, és amit ma az egyik családtag segít a másiknak, azt holnap visszakapja.
Vannak házasságok, amelyek nem élik túl a gyermek elvesztését. Nagyon fontos az egymás felé fordulás, és ugyanilyen fontos az egymástól elfordulás természetességének tudatosítása.
Előfordul, hogy az önvád mellé társul a másik vádolása is. Hogy úgy érezzük, többet tehetett volna a gyermekünkért. Jobban szerethette volna. Jobban gondoskodhatott volna róla. A házaspároknak ilyenkor sokat kell beszélgetniük. Nem szabad, hogy a gyermekük halála tabu témává váljon közöttük. Nem baj, ha elhangzanak a vádaskodások, nem baj, ha kiderül, ki miben érzi felelősnek magát. A keserűség mellett előjönnek majd a jó emlékek is, előkerül a sok jó és szép, amit megtettek a gyermekükért. Így a nehéz és fájdalmas érzéseket a szép emlékek váltják fel fokozatosan, és a gyermeket ott érzik maguk között.
A gyermek elment, de az ajándék, amit hozott szülei életébe, ott marad.
Az életben mindig van választásunk. Amikor a veszteségek legsúlyosabbika ér, akkor is választhatunk. Választhatunk, hogy mit teszünk a gyászunkkal, veszteségünkkel, fájdalmunkkal. Megéljük-e, elismerjük-e, kifejezzük-e az érzelmeinket, vagy tagadjuk, elhallgatjuk, elfojtjuk azokat.
Felfoghatatlan és érthetetlen, ha egy gyermek meghal. A miértekre a legtöbbször nincs válasz. Soha nem fogjuk elfelejteni a gyermekünket. Nem is kell, nem is lehet elfelejteni. Próbáljuk elfogadni, de igazából ezt sem tudjuk teljesen megtenni. Elfogadni sem lehet, mert elfogadhatatlan. Túlélni lehet. Gyógyulni lehet. Tanulni lehet. Mindig emlékezni fogunk rá, mert a gyász időszaka alatt a hétköznapjainkból a szívünk egy olyan helyére költözik be, ami csak az övé. Az új helyére bennünk, a szívünkben, ahol örökké él. Ott marad a személyiségünkben, mert gazdagodtunk általa. Mert szerethettük, és szeretetet kaptunk tőle, megtanított a feltétlen szeretetre. Köszönet illeti mindenért, amit adni tudott...
Ne vidd tovább egyedül a terhet, jelentkezz most a gyászfeldolgozó csoportunkba!
Gyász és veszteségfeldolgozó tréning: További információ és jelentkezés »
Halál, gyász, gyászfeldolgozás: További információ a gyászfeldolgozó levelező tréningekről »
Gyásztanácsadó képzés
További információ a Gyásztanácsadó képzésről »
Állapotfelmérés
Két találkozásból áll. Az első találkozáskor 2x50 perc (megismerkedünk a szülővel és a gyermekkel, és a szükséges tesztek felvétele történik meg.
A második találkozáskor a tesztek eredményeit ismertetjük a szülővel, tanácsokat adunk, módszereket tanítunk a szülőnek az eredményesebb gyermekneveléshez, válaszolunk a felmerülő kérdésekre, kialakítjuk a személyre szabott gyermeknevelési stratégiát.
Ára: 17 000 Ft+ÁFA
Amennyiben írásos pszichológiai véleményt szeretne, annak külön díja van: 20 000 Ft + ÁFA
Szülők felkészítése a gyermek gyászfeldolgozás segítésére
Az állapotfelmérést követően szabadon választható, alkalmanként 45 perc. A szülők személyre szabott felkészítése, a konkrét problémák orvoslása, az élethelyzetek megnyugtató megoldása, módszerek, eszközök megtanulása a konfliktusmentes, sikeres gyermekneveléshez.
Ára: 9 000 Ft+ÁFA/alkalom
Gyermek egyéni gyászfeldolgozó terápia
Az állapotfelmérést követően szabadon választható, alkalmanként 45 perc. A gyermekkel történő személyre szabott foglalkozások, amelyek pszichológus vezetésével történnek, de szükség szerint bevonhatunk a gyermekkel való munkába óvónőt, mentálhigiénés szakembert, szociálpedagógust, pszichiátert is.
Ára: 9 000 Ft+ÁFA/alkalom
Helyszíne: 1036 Budapest, 3. kerület, Szépvölgyi út 1/b. 4/15.térkép »
Jelentkezésed elfogadása után, az Állapotfelmérés időpontját pontosítjuk.
Biztosítunk minden Kedves Résztvevőt, hogy az egyedi igényeit az adott lehetőségeken belül messzemenően figyelembe vesszük.
Halál, gyász, gyászfeldolgozás: További információ a gyermek gyászfeldolgozó foglalkozásokról »
Halál, gyász, gyászfeldolgozás
| Ügyetlenül küszködünk |
| A halál hosszú ideig tabu téma volt. Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Így aztán a haldokló körül élők egyformán felkészületlenek, többnyire nem tudják, hogyan viselkedjenek a haldoklóval. Őszinte szó helyett szerepet játszanak, és így nem tudnak segíteni a szenvedő ember problémájának megoldásában. |
| A halál, a gyász és a gyászfeldolgozás lélektana |
| A gyászmunka lényege és alapvető célja, hogy el tudjuk fogadni a másik halálát. Ez azt sugallja: szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal, vagyis tudomásul kell venni, hogy soha többé nem találkozhatunk, nem láthatjuk már élve az eltávozottat. A mai civilizációban még illetlenség halálról, gyászról ilymódon beszélni. A gyász külsőségeit is sokan lebecsülik, üres formaságnak tartják, pedig a ceremóniák, rítusok segítik a feldolgozás menetét. |
| Kárpáthy Ágnes: A gyász szociológiája |
| A halált egyik civilizáció sem tudja sem megközelíteni, sem kikerülni, csak kerülgeti, és éppen a kerülgetés módja, e koronként változó "haláltánc" válik érdekessé a halállal és egyben az élettel foglalkozók számára. Korunk válasza a halál kérdésére, a társadalom és az egyén viszonya a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz a korábban évszázadokon át tartó lassú változásoktól eltérően, néhány évtized alatt szinte teljesen átformálódott. |
| Mit érez a beteg a haldoklás különböző fázisaiban? |
| Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” - mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli. |
| A halál fázisai |
| A haldoklónak szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan élmény, amit mindenki egyedül él meg, a legteljesebb lelki magányban, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét. |
| Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út |
| Elisabeth Kübler-Ross, mint könyve előszavában elmondja, nem tankönyvet kívánt írni, csak meg akarja ismertetni az embereket a haldoklók tapasztalataival, érzéseivel, félelmeivel. Meg akarja mutatni, hogy hogy lehet emberként kezelni a haldoklót, hogy lehet vele párbeszédet kialakítani, megkönnyítve így minden érintett számára a halál elfogadását. |
| Elisabeth Kübler-Ross: Hogy többé ne féljünk a haláltól! |
| Elisabeth Kübler-Ross beszámolója arról, mit tanult évtizedeken keresztül a haldoklók ágyánál, és milyen következtetéseket vont le közel 20 000, tudományosan kiértékelt halálközeli élményből. |
| Hogyan segíthetünk haldokló szerettünknek? |
| Aztán elérkezik a nap, amikor az orvos behívat, és azt mondja: nem tudunk többet tenni a beteg érdekében, már csak fájdalmat csillapítunk. Felteszi a kérdést: el tudják-e látni otthon a beteget? Ekkor tudatosul bennünk, hogy itt nem betegről, hanem haldoklóról beszél az orvos. Döntési helyzetben vagyunk: mit tegyünk? Ezer szempont van, amit meg kell vizsgálnunk. Ezek közül most csak azzal foglalkozunk, ami az elköszönéshez, a gyász megéléséhez, a fájdalom elviseléséhez segít hozzá. |
| A búcsú |
| A legtöbb ember arról számol be, hogy mennyire bántja, hogy amikor még beszélhetett volna a haldoklóval, amikor még elmondhatta volna neki azt a néhány szót, ami fontos lett volna – nem tette meg. Az élet létezik. A halál létezik. A látszat mit sem számít. Az számít csak, amit érzünk. Hogy együtt legyünk azzal, akit szeretünk, és aki hamarosan távozni készül. Hogy megmondjuk neki. Hogy bocsánatot kérjünk. Hogy megbocsássunk neki. |
| Polcz Alaine: Együtt a halálban és a gyászban |
| Amikor az ember haldoklik, félni kezd. Fél attól, hogy jön a rossz, és rémképeket fog neki mutatni. Ez azonban csak képzelgés. A Tibeti halottaskönyv szerint le kell ülnie egy olyan embernek az eltávozó mellé, aki egy vele (rokon, guru). Tudatosítani kell a haldoklóval (akár imákkal), hogy mi megy végbe most benne (elbúcsúzás az érzékszervektől...). Ha ezt a haldokló elfogadja, akkor ezáltal túllép a fantáziaképeken… |
| Polcz Alaine: Az élet és halál titkai |
| Mit mondjunk, ha a gyermekek a halálról kérdeznek? Polcz Alaine kisgyermekeknek szóló könyvében – mely Élet és halál titkai címmel jelent meg – segítséget nyújt a tanácstalan szülőknek, és természetes, egyszerű módon ad válaszokat a gyermekekben felmerülő kérdésekre. Az alábbi levélben Polcz Alaine megszólítja a felnőtteket, elmondja, milyen volt a régebbi korok társadalmának halálhoz való viszonya, és milyen a ma élő ember haláltudata, mi a véleménye a fogyasztói társadalom mindent elárasztó agresszivitásáról. Végül bevallja, hogy ez a vékony kis könyv nagyobb nehézséget okozott számára, mint egy több száz oldalas könyv megírása, és elmondja, miért ajánlja a könyvét a szülőknek, gyermekeknek. |
| Polcz Alaine: Honnan jöttünk és hová megyünk? |
| A halál felfogásának története az emberiség története is. Az egyes kultúrák, korok halálviszonya gondolkozásukat, életmódjukat, filozófiájukat tükrözi. A nagy vallások mindig visszatérnek a halál kérdésére adott válaszra; s hogy ez a válasz a hétköznapi ember számára felfogható-elviselhető legyen, mitologizálták, kiszínezték, képes, szimbolikus beszédet használtak. A modern tudat sem a színezett, sem a színezetlen választ nem érti, a szimbólumokat elutasítja. Nekünk a mai tudatunkkal kell élnünk, mely nem ismeri, nem érti a mitológia nyelvét, mivel szilárd magja a ráció, a természettudományos gondolkodás. |
| Hogyan adj szót fájdalmadnak? |
| Földi létünk a fogantatással kezdődik és a halállal ér véget. A halál elkerülhetetlen, tényét megváltoztatni nem lehet, amin változtatni tudunk, az a halálhoz való viszonyunk. Tudom, ezek súlyos szavak, de még súlyosabb a fájdalom, amit hordozunk. A veszteség fájdalmát egyedül éljük meg. Ha szerencsénk van, és szerető család, barátok vesznek körül a veszteség idején, az kicsit segíthet. De az elhunyt után maradt üresség, a kínzó hiány, a magány érzését egyedül éljük át. |
| Engedd el! |
| Az élet és a halál a bot két vége: egyik nincs a másik nélkül. Azt elfogadjuk, hogy élet nélkül nincs halál, de a fordítottját már nehezebben. Pedig ha a természet körfogására, a talaj termékenységére gondolunk, máris világosabb a kép. Szakemberek egyértelmű tanácsa: merjünk belemerülni a bánatba, és aztán lelkileg megújulva emelkedjünk ki belőle. Erőt vesz rajtunk a mélabú. Pedig a veszteség árnyékában ott az ígéret, hogy a sötétségből előlépve megláthatjuk a napvilágot, és megízlelhetjük a napfényt. Az elmúlás, megszűnés után maradó űr, szomorúság, fájdalom, esetleg harag keveréke a gyász. |
| Gyászreakció |
| A gyászreakció Engel (1970) szerint négy szakaszban zajlik. A kezdeti sokk állapotában a megrázkódtatást követő sajátos gátoltság, belső némaság érvényesül. A veszteséget az egyén sokszor nem is képes tudomásul venni. A tény azonban a második szakaszban fokozatosan tudatossá válik, a harmadik szakaszban megindul a restitúció és a negyedikben az oldódás. |
| Egy gyermek hiánya |
| A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka, a pocaklakónk velünk együtt gyászol. Ő már a fájdalommal megterhelve érkezik a világra, hiszen nem önmagáért születik, hanem az elvesztett gyermek pótlékaként. Ne tegyük, mert egyik gyermek sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell a világra hoznunk, és önmagáért kell szeretnünk! |
| Meg nem született gyermek |
| Amikor vetélés következik be, akkor egy vágyott folyamat szakad félbe. A terhesség megannyi titkot rejt a nő számára, aki ezt a titkot nap mint nap bontogatja. Minden kismama felteszi magának ezeket a kérdéseket: „Milyen lehet most a kicsinyem, akit érzek, hordozok a szívem alatt, de nem látom, nem hallom őt. Mit csinálhat ott bent a pocakomban, mit érezhet, mit gondolhat, vajon jól érzi-e magát?” Az anyává válás folyamatában a nő megtanulja, hogy lemondjon dolgokról, testével, lelkével, viselkedésével, táplálkozásával szolgálja a születendő életet. S ha bekövetkezik a vetélés, az anyává válás folyamata hirtelen megszakad, nincs idő felkészülni, döbbenetes gyorsasággal történnek az események, az anya elveszíti a gyermekét, mielőtt a karjában tarthatta volna. Nincs kapaszkodó, nincsenek, vagy alig vannak emlékek, csak az üresség érzése marad, és a „miért történt?” és a „miért velünk történt?” kérdése, amire ritkán van válasz. |
| Gyermek, halál, gyász |
| A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán „elutazik” vagy „távoli országba költözik”, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád. Valójában azonban a gyermek mindig „tudja” a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk. |
| Gyermek voltam, így gyászoltam |
| Nagyon sok látogató jött hozzánk azokban a napokban. Mindig ott voltam a felnőttek között, átéltem a felnőttek gyászát, de bennem egyre nőtt a feszültség, amit nem engedtem felszínre törni. Mérhetetlen haragot éreztem, de nem tudtam, hogy kire haragszom. (Mostani felnőtt eszemmel visszaemlékezve az akkori érzéseimre, azt hiszem, a szüleimre haragudtam, mert elvesztettem a mindenhatóságukba vetett hitemet. Csalódtam bennük, hiszen én csak azt kértem ajándékba, hogy hozzák vissza a testvéremet. Úgy éreztem, hogy nem vigyáztak rá eléggé, és akkor rám sem tudnak vigyázni.) Ettől kezdve, úgyemlékszem, soha többé nem bíztam meg a felnőttekben úgy, mint előtte, megéreztem, hogy ők is majdnem olyan kiszolgáltatottak, min én, a gyermek. Úgy hiszem, az én gyermekkorom ekkor ért véget. |
| Túlvilágjárók - Élmények a halál közelében |
| A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki. |
Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.
