Magok, tisztások, erdők

Holka Edit

Levelek

Mintha nap sütné a fák tetejét: törzsük ragyogó fehér testté válik. Lent árnyék hever az avarszagban, s nyugatra készül a hold tündöklő fele: lassan úszik a bűbáj-kék, bárányfelhős égen…

Játékosan simul, pelyhesen bólogat,
Nyújtózik hosszan, kéjesen simogat…
„Beléd bújik” – látszat, de legbensődből árad;
Csobogón pihenve melleiden fárad az édes pihenés.

Az őszi levél is bevárja a tavaszi zöldeket, s csak ezután takarja be testét a föld izzó illatával. Táplálva szoptatja tündöklésre a törzset, az ágakat…

Hajnalonként könny-harmat fakad áldozatként önmaga emlékére; ahogy gördülve kergetőznek száradón a cseppek, meg-megállnak a rügyeknél tükörként, hogy saját fényükbe nézzenek.

Vigasztalásul a reggel siratásuk feledésére ébreszti tündöklő titkukat. Minden hajnalban új harmatcsepp indul útjára. Minden tavaszi levél bevárja az őszi zöldeket.

Hogy felvehessék a néhai nevet.

Tisztások

A köd tenyér. Végigsimítja hajnalban a fák lombjait. Egyszer csak hideget érez: nem csiklandozza bőrét semmi sem. S leszáll.

Leszáll a tóra. Leszáll a folyóra, óceánra. Leszáll a csupasz dombra, s gyűrűt húz a hegytetőre.

Az öböl a tenger tisztása.
A tátongó lyuk a földhöz közel a fa törzséé.
A felhőtlen kék ég az ágak közti űrben a lombkoronáé.
A dal a szavaké.
A csend a lélegzet tisztása.

A harangszó is ilyen tisztása a piaci zsivajnak.
Egy gyertyaláng egy kicsiny szobának.
Egy fejfa tisztása egy dombnak.

Beléjük terülve mi vagyunk az ő tisztásaik.
Hogy hajnalban a köd tejtenyerével puhán simogassa arcunk. Csókolja homlokunk.
Mert gyermekek vagyunk.
Áldottak.

Erdők

Kiszemelted? Tapadj rá! Simulj hozzá kedves arcához. Bújj belé. Szelíden hajtsd fejed felhúzott térdeidre. Nem fogsz remegni.

Ülj ölébe annak, aki a legmesszebb van. Bágyatag hang jut mindkettőtök fülébe; semmi sem egyezik: sem ujjaitok nem illenek egymásba, sem nevetésetek nem cseng egyszerre. Az egyetlen híd: tiszta figyelmetek. És micsoda híd! Micsoda folyó felett! Micsoda figyelemmel! Micsoda kacagással! Csúfolódva. Bizonygatva. A másik vágyait bekebelezve. Hogy ne csak figyelmetek legyen híd. Hanem a híd felett ti is hidak legyetek. Mindig az egyik szorosan a másik felett. Folyton cserélve egymást. Bizonygatva. A végén kacagva. A vége mindig nevetés az egyetlen folyó felett.

Simulj hozzá kedves arcához. Húzd fel a térded és hajtsd rá fejed. Légy gyermek. Hogy hidat tudj játszani. Hogy kacagni tudj. Nem fogsz remegni, ne félj!

* * *

Az avarszag bekívánkozik az orrba. Beszél. Hogy vendégül lásd, megkér, kortyolj belőle többet. Rugdalni jó a száraz leveleket, hogy huppanjanak odébb. Levéljátékot játszunk. Ők akarják.

A sárga huncut szín. A bordó bolondít. A zöld a szívé. Rendesen. Az asztal tehát megterítve. Amit körbe-körbe ülni jó. Körbe-körbe; körjátékkal, énekelve. Hullámzó, két masnis copffal, vagy kantáros térdnadrággal. Szédülősen. Elengedve egymás kezét kacagva huppanva az avarba. Ahogy a levelek önmagukba. Ahogy a levelek a fák alá. A törzseknél. Ahogy a kikandikáló gyökerek közé pillednek. Libbenősen.

Akácos, bükkös, tölgyes: édes, keserű, savanyú. A sós az a föld. Aztán gyümölcsös. Roskadozva. Egres. Szamóca. S csalános. Rengeteg. Minden zöld, minden barna, bordó, szürkesárga, kékfehér. Lilák, pirosak vibrálnak. Szemjáték költi a legnagyobb szimfóniát. Ütemre sugdosnak a bokrok lassú tam-tamot a kűrt-fejű bóbita-féléknek…

Tam-tam. Tam-tam. Tamtaram. Hogy beleillik a nád a tó fenekébe. Tam-tam, tararam. Hogy beleillik a tó az erdő sűrű közepébe. Tarararam. Hogy beleillünk az erdő fűzöldű kénye-kedvébe. Tam. Tam. Tarararam…

Lombosok. Kétszáz éves gyűrűkkel. Ezek a tölgyesek. Mennyien születtek, haltak közben. S ők csak álltak. Most is állnak. Legvastagabb törzsükkel. Gyönyörű ágakkal. Milyen piciny rajta egy rigó. S hogy visszaveri hangját a sok-sok levél.

Törzseik között meleg van. A hosszabb ideig tartó melegben több a halál, mint a hosszabb ideig tartó hidegben. Ezért csak vastagok. Nem annyira öregek, mint más társaik.

Ahol hideg van, ott tűlevelek fanyarodnak a ködre: szálkás fenyőn. Több ezer éves magból nyúlnak az égig érő képzeletbe. Több, mint száz méternyire is felmászhatnánk a gyantás zöldjükbe. A legmagasabbak. Mert a leghidegebb van. A leghosszabb ideig tartó élet. A leglassabb, de leghosszabb. A fenyők között vannak a világ legöregebb élő bölcsei. Tőlük tudjuk, hogy az italt a lelkünkbe csurgatjuk, az ételt a testünknek adjuk. Tőlük tudjuk, hogy az egyetlen nyelvjárás, az ő anyanyelvük. S nem a kifejezhetetlenség lírizmusa ez, hanem a valóság hangjai. Csupán hangok. Dallamok. Zenét kell szereznünk, ráfeküdnünk, s ritmusára lejtenünk. Tőlük tudjuk, hogy magunkat kell elvinnünk őhozzájuk és nem őket becibálni otthonainkba. Mert tőlük tudjuk, hogy külön országot úgysem teremthetünk, mert csupán egy van: az övék.

A hidegben izgága lesz a gondolat. Izgága. A melegben puhaság nyeri el halálát. Mindhol külön-külön országocskák teremtődnek. Kénytelen. Aztán kénytelen rendeződnek az idővel.

* * *

Simulj kedvesed arcához. Húzd fel a térded és hajtsd rá fejed. Légy gyermek. Hogy hidat tudj játszani. Hogy kacagni tudj. Nem fogsz remegni, ne félj! Mert a játékkal árnyákba érkezel. Hűs, szellős árnyékba. Egymás árnyékába érkezni a leggyermekibb játék; játékkal tanulunk gyermeknek maradni, felbomlani, mosolyogni.

Két tölgy, vagy két fenyő. A naptól függ árnyékuk esése. Ami fontos, hogy két külön egész. Két befejezett gyönyörű fa. A születésüktől befejezettek. Az árnyékkal érintik egymás ujjait. Egy fa, az egy nő és egy férfi. Egyben vannak, örökkön. Két fa, az két nő és két férfi. Két hím és két nőstény lélek. Ha tölgy az egyik, tölgy a másik. Ha fenyő az egyik, fenyő a másik. Egy-egy kész, egész. Erősek. Gömbölyűek, mert kékek.

Ha csak árnyékuk érintkezik is, milyen gyönyörű vibrálással élnek. Na de, ha úgy tesznek, mint a sétáló fiú és lány: pár lépés után fonják ujjaikat ujjaikba. Pár lépés után kúszik egyikük tenyere a másikéba. Ez akkor micsoda remegés; két nő és két férfi találkája. Találka, illatcseréhez: hogy a két nőből egy nő, a két férfiból egy férfi legyen. Hogy a nő, nővé váljék. A férfi, férfivé. Egyesülni. Bújj kedvesed arcához, aki a legmesszebb van. Hogy árnyékaitok összeérjenek. Hogy csecsemők legyetek. Hogy hidat legyen képes játszani figyelmetek. A nagy-nagy folyó felett. Hisz sétálni jó.

* * *

Hidegben és melegben országok születnek. Aztán rendeződve bomlanak az egyetlen földbe. Vissza az erdőbe. Lombostul, ágastul, zamatostul. A tölgy a tölgyesbe vágyik. Az örökzöld az örökzöld közé. Minél hasonlóbbhoz. A leghasonlóbbhoz. S a leggömbölyűbb a leggömbölyűbbel osztja hűs árnyékát, szellőtől libbenő sóhaját.

Ősszel gyönyörű. Pompás. Ahogy a levelek hullnak, az valami csoda. Egyetlen kívánalma ilyenkor az embernek, hogy a madárcsicsergést valahogy ki kéne iktatni. Ahogy a puha toll, úgy hullnak a levelek, lapjukkal ide-oda keringőznek a levegőben. Mindnek más színe van. A formájuk, gyűrődésük is más. Ahogy lassan hullnak, inkább furulyaszót kéne hallgatni. A madarak nem egyesülnek a hullással. A furulya igen. Vagy a zongorából kicsalt hangok is ilyenek; mindenféle kíséret nélkül: levélhullás.

* * *

Kedvesed arca tűztől ég, ha hozzá simulsz. Csupán messziről látni, mert árnyékot vet a lángra a test (bámulj a gyertyalángba!). Ahogy az erdő a hőt kibocsátja: árnyékot vet saját magára, és csupán árnyékán túl látni az izzást. Az árnyékban nincs gondolat. Csak érkezés.

A fényben az árnyékon túl: gondolat van. Teremtés. Ennek kellenek a hidak. Másra nincs szükség. Evvel a láng-távolsággal óhajtsunk teremteni. Ahogy képet festünk, szobrot faragunk: érintkezünk a távolsággal; az árnyékon túl. A saját árnyékunkon túl. Hagyjunk megérkezni. Látni. Hogy árnyékot tudjanak vetni azok is, a teremtettek. Hogy mi is pihenhessünk az övékében. Lángjukat nézve messziről ők is megérkeznek belénk. Fényesen. Gyermekül.

Az erdőbe nem érkezünk. Az erdőben vagyunk. Csupán külön piciny országainknak emelünk ósdi falakat. Egy az erdő. Csupán megfelelően öleli a földet; hellyel kínálja a vizeket, földeket, s minket. Vendégül lát. Foglaljunk helyet. Fürödjünk. Együnk. Pihenjünk. S társalogjunk vele. Ezért kínálja helyét. Ezért lát minduntalan vendégül, szívesen. S milyen kegyes; ajándékkal önmagát tiszteli meg: velünk.

* * *

Bújj kedvesed arcához. Fogd meg a kezét. Árnyék és láng. Ne félj. Vendég vagy. Önmagadnak. Erdő vagy. Egyetlen a földön.

* * *

Erős, hűs árnyékkal, erős, forró lánggal csak minél gömbölyűbb adhat erős, hűs árnyékot, erős, forró lángot. Önmagának. Hogy szórhassa kincseit. A másikba fonódva. S az erdő éppen ettől erdő.

Holka Edit

Olvasószoba

Bugyi Anna: Kórházban » Tiszai Zsuzsanna: Válogatott írások » Bálint Vera: Fekete »

Bodnár Ákos: Cigaretta »

Erdélyi Mesi: Életem története » Holka Edit: Magok, tisztások, erdők » Lédy Évy: Versek »

Secret: Versek » Vilim Tamás: Három élet, három halál, három ábrázolásmód »

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.