Fekete
Bálint Vera
Abban az időben megrövidültek a napok. Még a délelőtti órákban sem tündöklött igazán, inkább csak bágyadt homállyal jelezte, hogy virraszt valahol fölöttünk, de ezt se tette sokáig. Kora délután továbbvonult, hogy átadja helyét gonoszabb erőknek, amelyek szülő-és élettere a sötétség. Szürke volt az égbolt, és metsző a levegő.
Ebben a lehangoló félhomályban baktatott hazafelé a polgármester, makulátlan fekete öltönyében. Elege volt a napi robotból, a fárasztó fogadásokból, a kötelező udvariasságokból és az előírásszerű jólszabottságból. Mindig csak viselkedni, mindig előzékenynek és tökéletesnek lenni! A francba vele! Persze, most sem úszta meg! Hiába választotta az általa oltalmazónak ítélt zegzugos utcákat, csak belebotlott egy ismerősbe. Pár szót váltottak, aztán mosolyogva intettek egymás felé.
- Áldott ember! - lehelte a dermesztő novemberi szél a távozók hangját a polgármester fülébe.
Hazaérkezése előtt még a szomszéddal is parolázott, aki épp a kertjében tett-vett valamit.
- Hogy vagy Pistukám! Harapnak még a halak? - Naná, hogy megkérdezi, vigyázni kell a jó hírnevére. A látszat az roppant fontos az ő státuszában! Nem adják ingyen a szeretetet! Mert tudta ő jól, hogy az emberek bíznak benne, felnéznek rá, tisztelet övezi még a lába nyomát is. Mennyi koncentrációt, mennyi önfeláldozást igényel ez az örökös toppon levés, az odafigyelés mindenki apró-cseprő nyavalyájára, nem is tudja az, aki nem próbálta! Erről csak ő, a polgármester tudna mesélni, hajaj, de mennyit!
Na, de hagyjuk. Végre itthon. Mi az isten ez a nagy sötétség? Mi az ördögöt csinál már megint az a szerencsétlen nőszemély? Már megint elette a fene az asszonyt valahova?
Nem ette el a fene az asszonyt. Nem ment sehova. Otthon gubózott be, a lefüggönyözött szobában, ahogy az utóbbi időben annyiszor. Rettenetes migrén gyötörte, csak ezt a félhomályt tudta elviselni. Azonban ahogy zörrent a kulcs a zárban, tisztában volt vele, hogy lőttek nyugalmának. A jóságos polgármester maga mögött hagyta nappali énje színterét, a kabáttal együtt fogasra akasztotta aznapi álarcát is, és belebújt otthoni, igazi valójába. Amint átlépte a küszöböt, rugalmas gumiarca betonkeménységű fallá dermedt, amin legfeljebb az elkövetkezendő ordibálások visszhangjai hasítottak repedéseket.
- Hol vagy, te kurva? Még azt a rohadt, tetves vacsorát sem melegítetted fel nekem? Vagy a szeretődet bújtatod? Mondd csak meg, ide a szemembe, nyavalyás!
Hát, témánál vagyunk! Az egyik vesszőparipája: az örökös, értelmetlen féltékenykedés. Folyton itthon a felesége, mit csinálhat álló nap? - törte a fejét a polgármester. Fantáziája egész sor szaftos történettel szolgált, megalázó és gyalázatos mesékkel, amelyek egyre méltatlanabb helyzetbe sodorták szenvedő alanyát, a polgármestert. Az már nem különösebben zavarta, hogy éppen ő tiltotta meg feleségének az elmenetelt, éppen ő adta ki az ukázt: „nehogy lófrálj valahol, a tudtom és beleegyezésem nélkül, különben kitöröm a lábad!” Az, pedig semmit sem vont le a történetek kínzó hatásából, hogy az egész csak az ő beteges, gyenge képzeletének a terméke és semmi köze a valósághoz.
Nem volt szó, és nem volt tett, ami ne sodorta volna gyanúba az asszonyt. Ha történetesen fehér ruhában fogadta az urát: „Tudod jól, hogy utálom a fehéret, direkt idegesíteni akarsz!” - replikája kísérte. De ha ennek hatására feketével próbálkozott másnap, sem járt jobban: „Látom, kedvenc színemben vagy, mire készülsz?” Ha csókot nyomott a férfi arcára távozáskor: „Jó, jó, csak menjek már, mi?” - volt a válasz, ha már ehhez sem volt kedve: „Hát annyit nem érdemlek, hogy egy rohadt csókot szimulálj!” - feddését kapta viszonzásul. Ha csukott ablak várta az uraságot: „Ennyire megalázol, hogy még az ablakot sem nyitod ki, ha hazajövök, szívjon csak az a dög dögszagot!”. S persze az ellenkező esetre is ott lapult sértettségeiből szőtt tarsolyában a megfelelő felháborodás: „szóval így rühellsz, nem bírod a szagom, ugyebár?”
És ez így ment lassan tíz éve. Bármely szó röppent is fel a lakás agyontépázott légterébe, az kivétel nélkül, kizárólagosan a férfi sebzett önérzetén landolt. Minden ellene esküdött, környezete ellene lélegzett, az emberiség ellene lüktetett. A világ összes gőzölgő párája az ő világlátó szemüvegét homályosította be. Ezekért az aljas, alávaló összeesküvésekért joggal támadta hát asszonyát, úgy érezte, megalapozott és érthető minden dühe, szitka, gorombasága. Fékezhetetlen mérgében gyakran tört össze valamit, tépte a saját haját, kirugdosta feleségét az ágyból, ha arra predesztinálta megtorlásának önhatalmú törvénye. Különösen szeretett beleakaszkodni az asszony mélyvörös hajába, és rángatta őrülete aktuális ritmusára. Szeme összeszűkült, keskeny lőnyílásokon keresztül lövellte a gyilkos lángokat, és mindig akadt ilyenkor valami a környezetében, ami tombolásának lehangoló mementójává silányult.
A feleség eleinte csendesen őrlődött férje kirohanásainak poklában. Önvédelmi mechanizmusa primitív volt férje profizmusához képest. Alvást színlelt a viharok idején, görcsösen befordult a fal felé, és úgy összepréselte a szemét, ahogy csak tudta. Lábát maga alá húzta, összekuporodott, mint a gyermek anyja hasában, két öklét meg keresztbe rakta melle előtt. Nem is sejtette, hogy egy alapvető önvédelmi mudrát gyakorol ilyenkor.
Aztán napról-napra, fokozatosan elhatalmasodott rajta a lázadás. Ez így nem mehet tovább! Tenni kell valamit! A férje beteg. Képtelenség vele egy fedél alatt élni.
- De kihez forduljak, édes istenem? Ki hisz nekem? Hogyan mondjam el, mik történnek a négy fal takarásában? Fel tudom-e tárni hitelesen, hogy komolyak a bajok? - ezernyi kérdés marcangolta.
Először a férjére próbált hatni, menjen el orvoshoz, kezeltesse vadságát. A válasz persze azonnal előrándult abból a bizonyos tarsolyból, s mint egy kivont győzelmi kard, hirdette a feddhetetlen igazságot:
- Nem vagy te normális! Miről beszélsz? Hogy én durva? Hát a tenyeremen hordozlak, a kisujjadat sem kell megmozdítani, a lábadat kitenni itthonról! Megteremtem számodra a jólétet, éjt nappallá téve robotolok, hogy neked jó legyen! A nyelvem kilóg már, de én csak hajtok, mint egy vadbarom, érted, miattad! Hát mit akarsz még? Komolyan mondom, nem vagy normális, kezeltetlek, ha kell, de ilyet ne mondjál! Hogy én erőszakos, durva? Mikor vertelek én meg, mikor kaptál tőlem pofont? Kérdezz csak meg bárkit, hogy agresszív vagyok én, a kurva isten bassza meg ezt a világot! Hát erőszakoskodom én veled, te idióta? Hogy folyna ki a szemed, amikor ilyeneket mondasz, rohadjál meg ott, ahol vagy, amikor a szádra veszel ilyen ocsmány rágalmakat!
Az asszonyt csak nem hagyta nyugodni elhatározása. Lassan érlelődött a cselekvés terve, és addig forrt, burjánzott benne, míg meg nem tette. Igen, elment. Elment egy orvoshoz. De ettől kezdve bármit lépett, bármit cselekedett, mindig ott ólálkodott nyomában egy kisördög, egy lehúzó, fájó gondolat, ami folyamatosan suttogta fülébe fojtott, gonosz sziszegéssel: minden hiábavaló. Az orvost követően felkeresett alapítványokat, sorban állt az önkormányzatnál, próbálkozott a rendőrséggel, és lázasan, de eredménytelenül kutatott sorstársak után. Ténykedéseit nem sok siker koronázta. Mindenki szemében távolságtartásba gyömöszölt hitetlenség tükröződött. S ebben a tükörben az ő arca is egyre homályosabbá vált, egyre vészesebb ütemben veszítette el bánatos kontúrjait.
Nem, ez képtelenség! Még hogy a polgármester úr? Na, ez már gyalázat! Róla feltételeznének az emberek legutoljára rosszat. Lám, megvolt munkájának a gyümölcse! A polgármester sokéves, kitartó talpon maradásának eredményeképp most könnyűszerrel maradt a ringben a feleségével vívott dicstelen harcban, és vitte el a győzelmi pálmát az alkalomhoz illő reakciók formájában.
A feleség gyenge csatározásait ugyanis a megértés leghalványabb szikrája sem kísérte. Az összes csorbult érve erőtlenül pislákolt az értük kapott válaszok felháborodott tüzében. A kezdetben a csodálkozástól kitágult szemek kezdtek átformálódni, és új alakzatukban szűk, gyanakvó réssé préselődtek. Hiszen minden családban előfordul egy kis kanálcsörgés! Borzasztó, ahogy ez az asszony kiteregeti a szennyesét! Ahogy próbálja lejáratni szegény, szorgos urát! Hát mindent megkap az a perszóna, no és, ez a hála. Nem normális az a nő! Tényleg: normális az a nő?
S azok a bizonyos szemek a döbbenet és elutasítás mellett kezdtek megtelni valami mással, ami a sajnálat és jóindulat gyászosan hamis pátoszává gyúródtak. Az idegek, asszonyom! Azok a fránya idegek! Higgye el, Önnek pihenésre van szüksége!
Az asszony érezte, hogy összecsapnak feje fölött a hullámok. A körülötte folyamatosan settenkedő szürke gomolyok koromfekete felleggé sűrűsödtek, és mázsás súlyként nyomták megtépázott lelkét. Hisz ő csak azt a terhet akarta lerázni, ami folyamatosan gyűrte le, a föld felé, nyomasztó és vészjósló erők birodalmába. Hisz ő csak a férjétől akart megszabadulni. Ezt el is érte. Megszabadult tőle. Örökre.
A látszat diadalmaskodott az igazság halotti torán. A közösség ítélt és döntött: ennek a nőnek távoznia kell! Az asszony gyakran filozofált az emlékeken, miközben két rács szűkített mezejében ki-kilesett az elhanyagolt udvarra. A bolondok házában tulajdonképpen nyugalomra talált. Korlátozás nélkül adózhatott megszokott kis időtöltésének, háborítatlanul bóbiskolhatott az elsötétített szobában, mert ez az egyetlen tevékenység maradt, amit a múlt gyötrő tárházából kimenekíthetett a maga szórakoztatására. Sokszor elemezgette magában a történteket, szeretett volna visszahajózni az események sodrában, megragadni azt a sorsdöntő pillanatot, ami gyökeresen megváltoztatott mindent, ami választóvonallá tömbösödött múlt és jelen között. Mit kellett volna másképp csinálni? Létezett-e egyáltalán másik út? Voltak-e alternatívák vagy ez volt az egyetlen megoldás? Nem talál már ezekre választ talán sohasem.
A város csámcsogott egy darabig rajtuk, aztán, ahogy ez már a csodákkal lenni szokott, szép lassan elhalkultak a hangok, mint egy távolodó hangszóró, amelynek harsogó szólamait egyre mélyebbre nyeli a távolság. Legfeljebb egy-egy rémtörténet szállingózott még helyenként, egy-egy népmeseivé duzzasztott eset, aminek már édes kevés köze volt a valójában megtörténtekhez.
A polgármester-sztorit egy újabb, rémisztőbb történet hátborzongató szálai fojtották halálra. Egy agresszív, félelmetes alakról szólt a fáma, egy hangnélküli, rettegett árnyról, aki végigsuhan a városka esti utcáin, és sorra szedi az áldozatait. Minden nap egy nő halálát jelentette. Tisztes háziasszonyok, kicsinyükhöz hazasiető anyák, vagy randiról szárnyaló fruskák tűntek el egy villanás alatt, hogy aztán meggyalázott és agyoncsonkított holttest formájában kerüljenek elő pár nap múlva, valami félreeső, elfeledett zug alagútjából. Egyetlen közös vonásuk volt: mindegyiküket sötétvörös hajkorona ékítette.
A városban természetesen kitört a pánik. Az áldozatok száma napról napra növekedett, már alig akadt olyan ember, aki ne gyászolt volna valakit a családban, a hatóságok tehetetlenül tördelték a kezüket, ha nyilatkozni kellett a nyomozásról. Mindenesetre, aki csak tehette, megvált izgalmas tiziánójától.
Ahogy ez már lenni szokott, egy véletlen vetett véget a borzalomnak De az is lehet, hogy nem véletlen. Az is lehet, hogy mértani precízséggel meg volt tervezve minden jó előre. Tán még azoknak a lépéseknek a számát is előírták, amit az a vörös hajú lány tett meg a főutca és az állomás között. S talán azt is pontosan megszabták, hogy épp a negyvenkilencedik lépésnél kapjon a hátába döfést, egy kéjes hörgés kíséretében. Ez a bizonyos forgatókönyv rendelte a helyszínre azt a párost is, akik révén a rendőrök forró nyomon indulhattak el, és csaphattak le a szörnyetegre. Erre a szereposztásra azonban senki sem számított. Nem volt a kis városkának egyetlen lakója sem, aki helyesen tippelte volna meg a főszereplő személyét. Mi már tudjuk. Ő volt az. A polgármester.
Bálint Vera
| Értékelés |
Olvasószoba
Bugyi Anna: Kórházban » Tiszai Zsuzsanna: Válogatott írások » Bálint Vera: Fekete »
Bodnár Ákos: Cigaretta »
Erdélyi Mesi: Életem története » Holka Edit: Magok, tisztások, erdők » Lédy Évy: Versek »
Secret: Versek » Vilim Tamás: Három élet, három halál, három ábrázolásmód »
Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.
