Válogatott írások

Tiszai Safranka Zsuzsanna

Álmaim simogatása

Volt egy kedvenc Coca Cola reklámom, arról szólt, hogyan készül a cola, mi történik vele, mielőtt kijön az automatából. Van benne pár másodperc, amikor azt mutatják, hogy pici puha szőrmegömböcök nagy piros kuncogi cinkos szájacskákkal csókolgatják az üveget. A szerelmesek karácsonyát mindig úgy képzeltem el, hogy ilyen szerelmes-kópé-boldogságos-puha-bújós-gömböcök ülnek és gurimbáznak mindenhol a lakásban és szégyenlősen félrenéznek, amikor a szerelmespár éppen csókolózik. Aztán megmaradt bennem ez az érzés, úgy akartam hazaérkezni mindig, hogy otthon ilyen meghitt, pajkosan komoly, melengetős érzés fogadjon. Egyszerűen az legyen otthon, ez az egész érzés és úgy fogadjon hazaérkezésemkor magába, mint amikor a strandon a meleg vízbe lépdelünk szép lassan és engedjük, hogy magától értetődően beburkoljon minket az itt vagyok érzésbe. Ilyen az élet az Imádottal, ilyen hazaérni hozzá, mert más a rezgés már ajtóban attól, hogy Ő otthon van. Csak ül a fotelban és olvas, de már a bejárati ajtónál érezni azt a meghitt szerelemillatot és rezgést, ami attól van, hogy Ő létezik. Köszönt, amikor belépek és a hangjából, abból az egyetlen mondatból ezernyi kérdés, érzelem, vágyakozás, kíváncsiság sugárzik és én belekucorgok az ölébe és hagyom, hogy körbeugrándozzanak rajtunk a gömböcök. Sosem akartam senkinek az ölébe sem belekucorogni, mert azt sem tudtam, mi az, hogy kucorgás. Most sem tudom, de nagyon élvezem, ahogy hozzábújhatok, ahogy átölel, ahogy egyik kezével a hajamba túr, a másikkal a derekamat fogja, beleszagol a hajamba, a nyakamba és megszorítom a szexis vállait és megcsókolom, olyan édes, igazi, puha, jóillatú és szerelmes csókkal, aztán megint a nyakamba szagol, odaszorítja arcát és azt mondja még egyszer: Szia Kincs. Oda a fülembe, a hajszálaim közé, halkan, rekedten, boldogan, csak nekem.

Megkérdezem, mit olvas, csak azért beszélek, hogy ne érzékenyüljek el, hisz még most is, sok-sok hazaérkezés után is rácsodálkozom az érzésre, amit érzek iránta. Odabújok hozzá és olvas nekem, szinte mindegy, mit. Imádom a hangját, a gömböcök is szeretik, tágra nyílt szemmel, áhítattal hallgatják, engem elringat és hálás vagyok neki, mert ezt lehet. Vele lehet. Szeretem. És ez jó.

Az utolsó nap

Az utolsó nap, amikor szerettelek nehéz volt és fájdalmas. Velem sírt a levegő, az összes tárgy és minden angyal. Kíméletlenül omlott rám porból épített világom, fullasztó zokogásom kimerítő óráiban mellettem gyötrődött szerelmünk apró, törékeny teste. Amikor egy szerelem haldoklik, minden lázad, minden ellentmond, mert abba egész egyszerűen nem lehet belenyugodni. Az utolsó nap őrjöngés volt, törés-zúzás, könyörgés a feloldozásért, a szabadulásért. Az utolsó napon minden körülöttem tombolt a szobában, mint egy gyilkos szélvihar, benne forgott, forgácsolódott minden álom, vágy, a halk szavak és a meghittséget kutató pelyhek. Tépte a hajam, valóságszilánkokkal sebezte bőröm, hazug szavakkal sértette talpam, bírhatatlan hangzavarral gyötörte fülem, ibolyaszín villámokkal fárasztotta szemem. Valahol messze, a tó vizében glória fénye csillogott éppen, igazgyöngyök koppantak a kövön és gurultak ezerfelé. Várvédők álltak a megtámadni sosem akart erődítmény bástyáin. Álljatok. Várjatok. Védjetek. Figyeljetek. A kapun belül van mindenetek.

Az utolsó napon, amikor szerettelek az ágyam köré állt a kétségbeesés, a fájdalom, a védekezés, a szomorúság, a csalódás, a sikítás, a káprázat, a bűvölet és az igazság. Áttetsző vászonlepedőben ringattak és komoly szemekkel néztek. Rám figyeltek és engem láttak. Izzó fehér gyászom tépázott gondolatait foszladozó szélű gyolcsdarabokra hímezték, egy-egy kész szalagot a kezemre, combomra, derekamra tekertek. Az utolsó napon még a szokottnál is lassabban telt az átkozott idő, ólmos fáradtság lüktetett bennem, az órák óta tartó sírástól nem láttam, nem hallottam, a szívem megállásért fohászkodott. Az övéért.

Az utolsó napon, amikor még szerettelek, elbúcsúzni sem tudtam. Nem értetted meg sosem, hogy te hiába játszottál az idővel, én éreztem, amit te csak „el tudtál képzelni, megértetted és sajnáltad”. Nem lehetett azt mondani a lelkemnek, hogy ne érezzen hetekig és kapcsolja be magát, amikor te majd engeded. Az agy tud. A lelkem érez. Lefesthetetlen különbség. Nem egy tér. Nem egy idő. Nem értetted. Azon a napon már nem kutattam megszállottan az okokat és nem ellenkeztem a falánk, alantas szavakkal. Nyers, maró, kristálytiszta. Tiszta, pulzáló, halkuló, csendes, megkövült… menekült.

Percek vannak már csak vissza az utolsó napból. Csak az Isten tudja, hogy milyen őszintén, tisztán, élőn, lázadón, mélyen, várakozva, mindent odaadni akarva szerettelek.

Holdjaim sápadt, tétova tündérei ezüst fényükben körém gyűlnek. Elefántcsont fésűvel simára fésülik hajam, értő szemeikkel gyógyultra varázs- nézik sebeimet, hűs ajkukkal csókolják szemhéjamat, ajkaimat fehér liliommal simítják, fátylaimat a helyükre igazítják, szép sorban, szertartásosan mind az összeset, holdsugár-szőttest borítanak rám. A megfáradt kábulatból álom lesz lassan. Számodra örök alvó leszek. Magamnak vagy másnak az idő kegyével felébredek.

Dacolva

Miféle hullámlovas hiheti, hogy uralkodik a tenger vizének minden cseppjén? Miféle gőg és önteltség teszi olyan bátorrá, hogy ne vegye észre, már rég a víz van őfölötte, nincs indoka, eleje, vége, csak valamikor közben maguk alá terelgették a hullámok, cseppenként megbarátkoztatva az elkerülhetetlen dühítően megalkuvó véget.

Néha kívül, néha belül, csináld csak, csináld, mutasd meg, különb vagy, különb mindegyiknél, ki kért már, különb mindegyiknél, ki vívott. Ma is lemegy a nap, ma is feljön a hold, senkit sem zavar, senkit sem botránkoztat meg, csináld csak, kérdezz, hagyd, hagy tébolyítson, hagy marjon. Ott táncol, ott tombol, lobbanékonyan, saját esendőségéért a világra haragszik, mint aki minden ablakon benéz, de nem lát túl a függönyökön, százszor, ezerszer tér vissza ugyanazon ablakhoz, nem hiszi, nem hiheti, hogy tényleg nem lát be. Nem lát be és nem szólhat senkinek: Itt vagyok, engedj be, kérlek.

Vissza, vissza, rémüldözve önnön védtelenségén, csodálkozva, vajon hogyan lehet ilyen magasan szárnyalva apró kövecskékbe bukni. Fáradt szemekkel keresni: Merre? Olyan gyorsan száguld, hogy sebesebbet képzelni sem lehet.

Szorosan összezárt szemekkel vaktában ütni, hátha eltalál valakit, és visszaadódik a kapott, olyan érthetetlenül hirtelen lehet nem észen lenni, hogy az is felejthető, amikor logikus gondolatok mutatták magukat.

Nem megy már jéghideg testtel büszkén legyintve, némán várva.

Vesztesek leszünk, ha belátjuk vereségünket?

Eltört

Olyan messze vagy, hogy észre sem veszed azt a pillanatot, amikor elveszítesz. Abban a pillanatban kifeszül az idő, nem mozdul, elém tárja magát, mint egy óriás vetítővászon, sem kikerülni sem áttörni nem tudom. Azon a vásznon ott vibrál minden, ami volt és ami lehetett volna. Világunk törékeny üvegtestét én ejtem el egyedül. Akkor a legszebb sziluettje, amikor még elkaphatnám. Én csak nézem, mert azt várom, nyúlj utána te. Te éppen párnádat igazítod valahol, vagy autódat indítod, csak nálam áll az idő, itt nem múlik az a pillanat. Az én lábaim előtt törik darabokra, egy-egy nagyobb darabkát én tiprok meztelen talpammal tovább, csak legyen visszafordíthatatlan. Amikor mozgásba lendül az idő és összegyűri kínzó vásznát akkor tovább enged engem is végre. Visszanézve csak a helyemet látom. Legyőzöttnek lenni nem csak annyit jelent, hogy valaki más nyert. Azt is jelenti, hogy vége a megmérettetésnek. Újra ketyegnek körülöttem az órák, reggel sül a kenyér és jön a tavasz.

Csak én tudom, hogy eltört.

De én tudom.

Eszmélve I.

…mert elindulok egy nap, hogy ne betűk fürödjenek könnyeimben, 
mert elmenekülök, hogy ne lássa álmom az, ki más álmaiba vágyik,
mert elrohanok, hogy hátamat se lássa, ki másvalaki háta mögött áll,
mert megtanulom egy nap, hogy töretlen hatalmam nem Tőle létezik.
és nem jövök vissza a piros betűk közé
és nem segítek, hogy becsapja magát
és nem nézem, ahogy más táncoltatja
és nem keresem kincseit dagadó mocsarában
és nem győzködöm kardja élességéről
mert más szava erősebb
mert más szavát hinni nem feladat
én majd megszólítom azt, ki engem ért…

Eszmélve II.

Nézett és nem kötötte le, amit látott, inkább nézett mást - én azt hittem, nem vagyok szép.
Énekeltem, neki nem tetszett, amit hallott, inkább hallgatott mást - én azt hittem, nem tudok énekelni.
Emeltem, tartottam, ő inkább másra támaszkodott - én azt hittem, gyenge vagyok.
Szerettem, és nem volt elég, ő mástól akart szeretetet - én azt hittem, nem tudok jól szeretni.
Van, hogy nem a darabbal van a gond, hanem a nézővel. Nem műértő.
Rossz a füle, hályogos a szeme, nincs egyensúlyérzéke és bátran elvesztegeti a szerelmet. Az ő baja.
Én szép vagyok.
Tudok énekelni.
Erős vagyok.
Utánozhatatlanul szeretek.
Ide nekem a tapsvihart!

Nevem rajza

Tiszta Illanó Sikeres Zabolátlan Akaratos Igéző

Sebezhető Andalgó Fázós Repeső Aranyos Nevető Kuncogó Angyali

Zizzenő Suttogó Udvarias Zengő Selymes Acélos Nőies Növendék Anya

Tiszai Safranka Zsuzsanna honlapja »

Tiszai Safranka Zsuzsanna: Válogatott írások

Olvasószoba

Bugyi Anna: Kórházban » Tiszai Safranka Zsuzsanna: Válogatott írások » Bálint Vera: Fekete »

Bodnár Ákos: Cigaretta »

Erdélyi Mesi: Életem története » Holka Edit: Magok, tisztások, erdők » Lédy Évy: Versek »

Secret: Versek » Vilim Tamás: Három élet, három halál, három ábrázolásmód »

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.