Gyakran Ismételt Kérdések   E-mail
Keresés

Horváthné meghal

Németh László

Németh László: Horváthné meghalVargáné a sifon előtt állt, és ki-kikandított a konyhába, ahol az ura nagy krákogva-hümmögve csoszogott a sut és az asztal közt, pipatömést mímelve vagy már tíz perce az idegesen remegő mutatóujjával. Az első szoba, ahol az asszony öltözködött, hűvös volt és homályos, érzett a levegőjén, hogy ide csak minden sátoros ünnepen tolakodott be valaki, akkor sem paraszt, hanem valami kiurasodott atyafi. A szekrények tetején befőtt sárgállott, az asztalon meg a kis kászlin fotográfiák, élő és holt rokonoknak a felismerhetőség határán megörökített fizimiskája.

Vargéné óvatosan rakosgatta ki a különféle ruhadarabokat; a szoknyát, a pruszlékot, a réklit, a fejkendőt, a kötőt, és lassú, falusias mozdulatokkal aggatta magára egyiket a másik után. Közben gömbölyű, öregen is piros képét ünnepélyesre vasalta, de azért a szeme zugán ott settenkedett egy jó adag csatakészség a kinn botorkáló hitestársa ellen.

– Hát te hova a fenébe mész? – fakadt föl az ember, amikor a felesége a kendő csücskét is bogra kötötte, és két nyalka fület húzott mellé. Nagyon jól tudta, miről van szó, de az elején akarta kezdeni. Az asszony egyelőre szelíden, panaszkodó fejhangon vette föl az odadobott kesztyűt.

– A nyanyához. El kő nézni hozzá. Itt vót a szógáló, aszongya, nem áll meg abban már semmi. Kihány mindent, meg amit ki nem hány, amúgy folyik el tüle.

Nagyokat sóhajtott, könnyezőre pirosította az orrát, a száját is meg-megrángatta, és ennyi előkészület után jogosultnak látta a frissen vett zsebkendő használatát, amit kotorászó mozdulatokkal halászott elő a mély-mély szoknyazsebből. Az ember még nem találta elérkezettnek az időt, hogy utasításait a felesége fülébe rágja, azért inkább a pipaszárral kalapálgatott a tűzhely oldalán. Az asszony tovább sopánkodott.

– Itt vót nála a simontornyai doktor, de az is csak aszonta, ja, az öregség. Írt valamit neki, de nem ér semmit, ha csak egy kanállal beszed, már kifordul belőle. Talán a hónapot sem éri meg. Aztán hát hívatott.

Varga rá se nézett, de a konyultas bajsza, a bozontos szemöldöke, még a csizmája orra is rosszallta a dolgot. Egy éve már, hogy a felesége ajtót se nyitott arra a házra, és most tartott tőle, hogy az egész halódás megint csak a sógora csalafintasága.

Az asszony a tromfhoz nyúlt.

– El kő menni. Mégiscsak az anyám.

– Hát jól van, ergye! – villámlott ki a férfiból. – De azt megmondom, ha valaminek aláírsz, haza ne gyere. Az én házamtul akkor sipirc.

– Hát hogy írnék? Hogy gondúsz ilyet? Olyan butának nézöl te engem? – És méltatlankodása már-már támadás volt.

– Na, csak azér – dörmögte Varga engedékenyebben. – Az a te bátyád mindenre képes. Telenyafognak, hogy szegény nyanya így, szegény nyanya úgy, aztán ti ríttok, és minden rendbe van. Törődtök is ti a gyerekekkel. Hogy azoknak gyut-e. Csak jaj, a nyanya meg ne haraguggyon. Mert mi lesz akkor a világgal, ha a nyanya meg nem csókugat titeket. Ti, vén bolondok.

– Má megin elkezdi. Má megin rágyütt a bónája – panaszkodta az asszony a plafonnak. – Hát már az anyám ágyához sem mehetek temiattad? Van neked szíved? Van benned érzés? Az anyám halottas ágyához?!

Evvel sikerült is magát a sírásba belelovagolnia. Most már elemében volt. Mint fölágaskodó rossz lelkiismeret, úgy meredt az ura felé, de az rá sem hederített. Túl voltak az ezüstlakodalmon.

– Mondom én, hogy ne menj? Bújj beléjük, ha teccik. De a gyerekeim jussát nem hagyom. Van a bátyádnak elég, mit ehül a tietekére? Ti meg olyan hülyék vagytok, hogy amit a Sándor mond, meg amit a nyanya mond, az szent. Ha azok tátintanak egyet, ti csak álltok, mint a cüek, azt se mongyátok bá. Másutt a lyánynak van a több esze. Nézzétek a Takácsékat, milyen élelmesek voltak ott a lányok. Azok kikövetűték a magukét. De ti? Nincs tibennetek egy szikra ész sem. Úgy meredeztek arra a kapzsi bátyátokra, mint valami ótári szencségre. Én meg a János sógor meg a Cseresnyés, mi senkik sem vagyunk. Csak a Sándor, jaj, csak a Sándorunk. A mindent jobban tud, annál minden csupa cukmis, mert az a ti bátyátok. Mi csak olyan katakönyöke vagyunk.

Évtizedes vetélkedések keserű utóíze csordult a nyelvére, és végehosszítlan sugárban bugyborékolta az asszony felé. Ez a hallgatag ember, aki napokat elszótlankodott, most maga volt az élő vád, és huszonhét év minden feltorladt haragjával fecskendezte az asszonyát.

– Juj, hogy milyen ronda vagy te! – sopánkodott az Achilles-sarkán megsebzett asszony. – Te csak cáfuni tucc engem. Neked én vagyok a legrosszabb, a legalávalóbb. Hát tudd meg, hogy igenis elmegyek. Nem bánom, ha el is ölsz a háztól. Elmegyek, tudd meg.

Az ember képe besötétedett. Csak csöndeskén vágta oda:

– Ergye.

Leült az asztalhoz, a lájblizsebből ókulát kotort elő, és nekiterpeszkedett a patikáruséktól átkölcsönzött Budapesti Hírlap-nak. Ha mérges volt, még újságot is olvasott.

Az asszony rosszat szimatolt. Az ilyen szélcsönd jobban megviselte a legádázabb háborúságnál. Azt látta, hogy békével már úgyse válnak el, hát váljanak el veszekedéssel, csak ilyen fojtott viharban ne. Tovább sipákolt, félig magában, félig az urának.

– Ezt érdemültem? Hát én csak erre vótam jó? Hogy a kölkeit neveljem, meg a belüket tömjem? Én csak csibéskata vagyok neked? Az istenit ennek az életnek, inkább elemésztem magam. Ha nekem még annyi becsületem sincs, hogy az anyámat a halottas ágyán meglátogassam.

A férfi fölállt. Megmarkolta az éjjeli lámpást, amelyik még előző estéről ragadt az asztalon, jó dobósra nyújtotta a karját, és túlzottan szelíd, kérlelő hangon szedte ráncba az asszonyát.

– Nem megmondtam, hogy elkotródj. Ha azonnal e nem kotródsz, ez a lámpa mingyár elkárhozik.

Vargáné nagy zokogva somfordált ki, és a küszöbön kétszer is elkiáltotta:

– Juj, istenem: jujistenem.

Az ura utánaförmedt:

– Hanem ha aláírsz, haza ne gyere.

Azzal visszamélyedt az újságjába, s a legnagyobb közönnyel eresztette el füle mögött az udvarról visszaömlő sírászuhatagot.

Mikor Vargáné a kiskapuhoz ért, mintha elvágták volna a sírhatnékját. A képe kiünnepélyesedett, kisimult, és merev parasztasszony testtartással iparkodott az anyjáék felé.

Délután ötre járt, de a júniusi rekkenő éppoly elszántan perzselte a bőrt, mint délben. A levegő ezüstös hullámokat vetett, és szemközt, a patika falánál különösen jól látszott az imbolygása. A feketébe öltözött néne mint egy turpi árnyék húzódott át az izzó piactéren.

A kútnál épp a Juhászné húzta a vödröt.

– Hova, szomszédasszony? – tudakolta illedelmesen, bár maga is tudta.

– Megyek a szegény nyanyához – rebegte Vargáné, és arca a legfeketébb gyászba öltözött.

– Igaz, hogy olyan rosszú van?

– Bizony igaz – sóhajtott Vargáné. – Szegény nyanya. Már az a kis lé sem áll meg benne.

– Ajjaj – sajnálkozott a szomszédasszony. – Hát mégis igaz? Ez az Örzsi leány mondta ám, de gondútam, talán csak úgy beszélik, mert a télen is hót hírét kőtötték. Szegény Horváth néni. Aggya át neki tisztületemet.

– Köszönöm, majd átadom, szomszédasszony.

Elváltak. A posta előtt egy másik, hasonlóan begyászolt arcú és külsőségű asszony került Vargáné mellé. A nénje volt, Jóné.

– A nyanyához mész?

– Ahhó.

Egy ideig némán tipegtek, a két pár cúgos cipő egyhangúan kattogta végig a csontkeménnyé száradt falusi járdát. A zsidótemplomnál Vargáné észrevette, hogy a nénje visz valamit a kötője alatt.

– Mi az? – tudakolta mohón.

– Egy kis konyak. Gondútam, jó lesz neki. Annyira ét-hat érte mindig.

Vargánéból kicsordult a búbánat.

– Látod, én még azt sem vihetek. Ettül a büdös embertül még azt se lehet. A fene enné meg, hogy ebbe milyen természetet szorított az Úristen. Eppeg nem szívelheti azt az öregasszonyt. Istenem, istenem, én még egy kis pálinkát sem vihetek neki.

Ez a nagy panasz Jónéból is kicsalta a magáét.

– Juj, ne sopánkoggy, Mariskánk. Asziszed, a János másféle? Az is azon csármázik dél uta. Hogy így meg úgy. Hogy ő nem hizlalja a Sándort. Hogy elég hájat huncutkodott az magára. Meg hogy lefölözte az már eddig is a miénkét.

– Mind egyforma ez a büdös sok férfi – állapította meg Vargáné. Hogy a Juliskáéknál sincs jobban, szerfölött ínyére volt, egész megvigasztalta.

– Mindnek csak azon a rohadt pénzen jár az esze. Hogy az emberlányának anyja is van, ük azt nem tuggyák főgundunyi.

– Hagyd el, Mariskánk – vette pártfogásába Jóné az urát. – Azért ez a Sándor a főbűnös. Nem kapott még eleget az osztályból? Még a házat is magának akarja? Nahát, ronda béle van annak is! A szegény anyánkat meg csak az orránál viszi, mer hogy ő az egyszem fiú. Aszongya, hogy mindent ü dolgozott, mi meg csak pipeskedtünk. Ü szerzett mindent, még a stafirungunkat is ü fizette ki.

– A végin még szegény papát is ü csinálta – robbant ki Vargánéból a méreg, de mindjárt a szájára is rakta az öklét, gyúrt egyet rajta, és szép rövidecskét kuncogott.

– Juj, de bolondokat beszélsz te, Mariskánk – pirongatta Jóné, de maga is egy széles mosolygás volt.

– Hát igaz is; az embert kihozza a sodrábul. Mit akar avval a házzal? Van neki elég. Mit szégyenkedik?

– Én csak szegény nyanyát sajnálom – zökkent vissza Jóné az ünneplős kerékvágásba. – Minden gyerekivel összeharagudott érte. Azér annak is fáj ám az. Csak bele kő gondúni tunni.

– De az ám. Hisz mégiscsak az anyánk.

Ezen aztán eltöprenkedtek, és békén tovább topogtak, mint két szegett szárnyú varjú.

Jóné és Vargáné az öreg Horváth Sándor asszonylányai voltak. Az öreg két éve halt meg, de szerencsétlenségre végrendelet nélkül. A vagyon javát már évekkel ezelőtt szétosztották a szülők, csak a ház várta még a gazdáját. Az öregasszony a fiának szánta, mert eddig is az lakott velük, a vők azonban egyenlőn akartak részesedni, mert a fitestvér az első osztálynál úgyis megvette a dézsmát. Ebből aztán hét falura szóló kalamajka támadt. Az egész atyafiság összekapaszkodott, még a lányok sem látogathatták meg az anyjukat. A pör megjárta Győrt, Pestet, de a Kúria is csak a vőknek adott igazat, úgyhogy az öreg Horváthné halála után, ami már egy esztendeje ott lógott a levegőben, a fiának jó summa pénzen kellett volna megvásárolnia a fedelet, amely alatt már vagy harminc éve mint sajátja alatt gazdálkodott. Ez a sérelem szörnyen forralgatta az epéjét, úgy hogy a sógorok gyanakvása nem volt épp indokolatlan. Ismerték az asszonyaikat is, hogy milyes bálvány azok előtt a bátyjuk, de ismerték a Sándort is, hogy az ugyan nem nézi, mivel vesz rá valakit arra, ami neki kedvez. Ebben a halálhírben is valami kelepcét gyanítottak, és ha a feleségükből előrimánkodó gyermeki hűségnek nem is mertek elleneszólni, jónak látták egy kis csetepatét rendezni, nehogy a bátyjuk közelében megtántorodjanak. Az asszonyok maguk is sejdítették, hogy valami ostromféle készül a szívük ellen, azért rajta voltak, hogy rendületlenné keményítsék.

A Horváth-ház nagy csöndességgel fogadta őket. A frissen súrolt tornácon egy lélek sem ődöngött, a konyha dupla ajtaja, a külső fa, a belső üveg, mindkettő betéve. A konyhában is félhomály és szokatlan súlyos némaság, ami úgy ült rá a két látogató lelkére, mint a halál nyirkos misztériuma. Egészséges hátukra kiborsózott egy nagy-nagy nyugtalanság, amelyben ijedtség és meghatottság hajkurászták egymást.

– Te, Juli, én erívom magam – motyogta Vargáné, és habozott a továbbmenetellel.

– Gyere csak, no – noszogatta Jóné, aki kettejük közül a bátrabb volt. A végső elszánáshoz segítségül jöttek a bentiek, akik meghallották csoszogásukat. Az öregasszony szobája ajtaján egy fej bukkant ki, azután egész emberi pompájában megjelent a fiatalabb Horváthné, a Sándor tölgyfaterebélyű felesége. Zsíros, jó lélektől sugárzó arcát most ő is megilletődötté csucsorította, és elkámpicsorodott hangon tessékelgette a sógornőit.

– Gyertek. A Cseresnyésné is itt van.

– Hát a nyanya? Hogy van? – tudakolta az ijedős Vargáné, hogy előkészítse lelkét a látandókra. Sándorné a fejével intett, hogy nincs remény.

A két asszony besomfordált a kis szobába, lehetőleg annyi rést hagyva csak az ajtón, amennyin egy asszonycsípő átpréselhető.

A kisszoba az öregek szobája volt. Amikor a gazdaságot az ifjabb Sándor vette át, ideszorult a két kiszolgált emberroncs, itt zsémbeskedték el az élet utolsó békaegércsatáit. Két év óta egymaga lakta az elözvegyült vénasszony, innét üzengetett a lányaira meg a vejeire, hogy térjenek eszükhöz, ne üldözzék avval a pörrel az ő Sándorát. Keserű esztendei voltak azok az életének, amikor látta, hogy a regula megbomlott, és ő nem az, aki hajdan, amikor a vagyon még az apjuk kezén volt. Lassan a nyavalya is elővette, és egy hosszú, dologba sanyarodott élet után keserűen hanyatlott a halál felé.

Most ott feküdt a csíkos cihájú vánkosai közt. Nyolcvan esztendős, ezer ráncú arca maréknyira sorvadt, a levegőt is akadozva szedte, nagyokat hápogva, mint a darazsat nyelt kacsa. A két jövevény szemébe olyan fájdalmasan hullott bele az összetöpörült haldokló, hogy minden elszánásuk ellenére fölsírtak; különösen Vargáné, aki hosszú, zokogó hörgéssel esett az anyja faágszerűen összeszáradt ujjaira, kezet csókolni.

Az elöntött könny, mint egy ragadós betegség, végighullámzott a szobán, a visszanyomott sírhatnék előpatakzott, és egymás fájdalmától meg a szomorú helyzettől megittasodva, átengedték magukat neki, mintegy biztatva: sodorj, ahova tetszik.

Cseresnyésné, aki a legurasabb volt köztük, mert nemesemberhez ment nőül, és kalapot hordott, minden rátartiságról megfeledkezett, jó kövér paraszti könnyeket törülgetett le a kipirosodott orra mellől. Horváth Sándor, akit a gyakori szeszelés tett gyönge szívűvé, a cserépkályhának dőlt, és ott ontotta ki a megilletődésit. A felesége őt nézte, és azon pityeredett el, hogy milyen jó ember is az ő ura. De mindeniken túltett a mi két újdonjöttünk, akikre friss volt a benyomás, és azért nagyobb vehemenciával is tudtak válaszolni rája.

Csak az öregasszony nem sírt. Maga is járt elnyűvődött életében százszor és százszor házaknál, ahol egy-egy rokon, ismerős, koma körül ugyanaz az áhítatos elérzékenyülés hullámzott föl, amely most őkörülötte verte habjait. Azokat az embereket két-három nap múlva kikísérték. Tudta, hogy őrá is ez vár. Nem is nagyon bánta. Az a nyolcvan esztendő oly lassudan emésztette meg, hogy a halál már csak az utolsó grádicsnak tetszett abba a nagy pincébe, amely a megsemmisülés. Szinte elbámult, hogy ennyire minden különösség nélkül van halódni. Semmi kínt sem érzett, csak nagy-nagy gyengeséget.

– Hát elgyüttetek – kérdezte révedezőn járó szemmel, három részben tolva ki a szót. – Már asszittem, meg se látogattok.

– Dehogynem. Hogy gondul olyat a nyanya? – védekezett Vargáné az orrát nyomkodva.

– Asszittem, má egész megutáltatok. Hát a Péter hogy van? – tolakodott elő szegény betegből az illendőség, hogy gyűlölt veje felől érdeklődjön.

– Hát csak megvan – bólingatott Vargáné.

– A János is? – fordult most Jónéhoz az egyenlőség kedvéért.

– Az is.

– Hát maga hogy van, nyanya? – szepegett föl Vargánéból a látogatás célja.

– Láthatod, lányom. Sehugyan se.

– Majdcsak megsegíti az Isten a nyanyát, sose búsuljon.

Erre már Horváth Sándor is beleszólt:

– De az ám.

A beteg megingatta a fejét:

– Má énrajtam semmi sem segít. Ehiheted, nem is kívánom. Ölöget kevickütem én ebben a világban. Minek má nekem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dibdáb, jobb akkó, ha nincsen.

Mély, magára öltözött megadással beszélt, amint már az öregek szoktak. Az anyja is ilyesfélét beszélt, amielőtt meghalt, az anyósa is, az anyjának az anyja is. Ezeket mondogatják már száz esztendők óta, és ő is kötelességének tartotta, hogy alázatos mondásaikon általessék, mint valami kálomista utolsó keneten.

A többiek figyelmesen hallgatták, gyöngéd ellentmondással a hallgatásukban. Jól magukba vésték a szavakat; hogyne, hiszen amikor unalmas lesz az este, vagy valahol összejönnek, és nem lesz mit beszélniök, milyen szép lesz kiteregetni maguk fölé ezeknek a szavaknak a sátrát, hogy emlékárnyukban mélabússá andalodjanak. Minek már nekem az élet? meséli majd Cseresnyésné a gimnazista lányainak, ha hazajönnek vakációzni, mi már nekem az élet, mondta a szegény nagymama. Őneki, szegénynek, nem volt öröme benne. Horváth Sándor a tisztelendő urat hallotta, amint az udvaron a koporsó fölött végigdörög belőle a bő kálomista mondat: aki pedig kételkedne a mindenható Isten végtelen irgalmában, tekintsen erre a tisztességben megöregedett asszonyra, aki a halál kénkövektől lobogó tornácában is így sóhajtott fel: Istenem, nekem már nem kell az élet, legyen a te akaratod szerint. Mert a haldokló szava csudálatos köpenyeg, mindenki azzá forgatja, amivé jólesik.

Amíg ezeket végiggondolták, a beteg pihent egyet, azután újra nekibuzdult.

– Én nem is káromulom az Istent. Énhozzám kegyelmes vót; a gyerekeimből embert tudtam neveni, a vagyont is csak gyarapítottuk, senki sem hányhatja, hogy ilyenek vagy amuanok vótunk, mi ölégséget tettünk mindenkinek. Csak azt adta vóna az a Jóisten, hogy ezt a csúfságot ne kellett vóna megérnünk. Hogy az én gyerekeim ügyvédhő mennyenek igasságér. Hogy az én családomat így kicégérezzék. Elhihetitek, ez akárminél jobban bántott.

A lányok összepislogtak, és pillantásaikban félénk rebbenés volt: jaj, most megostromolja a szívünk. Eszükbe jutott az ember, a fenyegetések, és minden erejöket összegyűjtötték, nehogy az anyjukkal szemben elárulják a maguk szűkebb családját.

Sándor az anyját csitítgatta.

– Sose eméssze magát avval. Ami megvan, az megvan. Megleszünk mi így is. – De a hangjában biztatás volt: addig üsd a vasat, amíg meleg.

Az öregasszony most már taposott úton volt. A családi szégyen, a hír hátára kapott Horváth név, a maga érdemei és a gyerekek vélt háládatlansága újra szétpatakzott a szívén; elfelejtette a halált, a helyzetét, és két év óta számtalanszor begyakorolt tempóval dobta magát panaszaiba. Az akadozó melle most egész tisztességesen működött, a szemei kielevenedtek, és a csöpp múmiaarcát is pirosság futotta be. A legérzékenyebb passzusára zendített rá.

– Hát mongyátok meg: céda vótam én, vagy italos, vagy cuhados? Énrám senki nem foghatja. Én jó anyátok vótam, én mindeniket szerettem. Mér gyalázkodtok hát énrám? Mér hírlelitek, hogy én csak a fiamat pártullom? Hát nem jó állapotba segítettem mindegyiket? No, mongyátok!

A lányok szemében felvillant a gyerekkor. Az esztendős harag ködén át előragyogott a régen elhagyott család, amelyiken a maguk három évtizedes házasságának minden fájdalma csak csiszolt, fényesített. A megaszott vénasszony kihúzódott, az a délceg, erős akaratú matróna volt, aki szeretettel, de kérlelhetetlen akarattal uralkodott a famíliáján. Mint akkor, most is érezték nagy-nagy fölényét, amely a Horváth nevet fölragyogtatta, és a gondolataik, az emlékeik megint a régi engedelmességgel hajbókoltak feléje.

– Hátiszen tudjuk mi azt – nyugtatta meg Cseresnyésné. – Arról nincs szó. – A másik két lány vele bólogatott.

– No, láttyátok. Akkor mit ölitek ezt a bátyátokat? Nem e dógozott a legtöbbet? Nem e vót itt a gazda? Szegény apátok, az sokszor három napig is ekódorgott, aztán féhótt részegen került haza. Ez meg má két órakor fölkelt, kinn vót a határban, ott robotút a béresekkel együtt. Enélkül már rég elúszott vóna minden. De ez nem pazatt, ez nem kőtött heába. E még a katonaságtúl is pénzzel gyütt vissza. Most mégis ez a rossz. Mégis kihúznátok alula a fődet, evennétek a házat, amibe gyerekségtül lakik. Hát van tibennetek emberség?

Bálványozott fiának az érdemei ékesszólóvá tették. Ebbe ölte ő minden büszkeségét. Az urában nem sok öröme telhetett, az ugyan a maga jóvoltából nem vitte volna sokra. Hanem a fia! Amit az csinált, azt a kerek világon éppen csak a Sándor csinálhatta úgy. Az egyetlen, a legszebb, a legerősebb, a legokosabb. Hát nem látják be ezt azok a vők? Nem érik föl ésszel ezek a leányok?

Szegény leányok. Érezték már, hogy itt erősebb hatalmak dübörögnek, mint amik ellen fölfegyverkeztek. Az anyjuk Sándor-imádata beléjük is átszivárgott, és ha irigyelték is, maguk is a legkülönb embernek tartották, a férjemuramnál mindenesetre különbnek. Az érdemeinek nem is mertek ellene szólni, annál inkább, mert maga is ott volt, az ágy kávájára támaszkodva, és látható jóérzéssel hallgatta az erényeihez intézett ódát. Hanem azért a Cseresnyésné csak kibökte.

– Ha neki akarták hagyni, mért nem írattak a papával végrendeletet? Minekünk most már kutyakötelességünk, hogy a gyerekeinket védjük. Mi az ő érdeküket oltalmazzuk. Mi nem tehetünk másképp. Ez a kötelességünk.

Szép, nóblisan beszélt, az ura környezetében ráragadt modorban, ami mindig nagy respektust csalt elő a nénjeiből, akik parasztok maradtak. Most is alázatosan szegültek a nyomába. A kötelesség, az érdek, az oltalmazni: mint egy-egy érdekükben eldördült sortűz esett a fülükbe, és úrias hangzásával bátorságot öntött beléjük. Mozdulatlanul ültek, de mindhárom asszony testtartásán érzett, hogy ők egyetlen, rendíthetetlen tömb, akiket a közös érdek emelt a haldokló ágya ellen.

– Végrendület? – horkant föl az öreg Horváthné. – Tuggyátok, milyen vót apátok. Attul fét, hogy ha ő végrendüközik, meg is kő hania. Nem írt vóna az alá az Istennek se. Hanem a házat Sándornak akarta. Az élő Istenre mondom, hogy annak akarta. Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

Az eskü megdöbbentette az asszonyokat. Ők maguk semmiféle közelebbi viszonyban nem álltak az Úristennel, de az anyjukban nagyra tartották a vallásosságot. Az még az utolsó években is elcammogott a templomba, onnét fújta a rag alól Dávid zsoltárait, vékony, sipító hangon, amint arrafelé az öregasszonyok közt dívik. Tudta is valamennyit, de még az öregbibliát is átböngészte, amiből ők csak a csiklandósabb verseket kerisgélték ki éretlen süldő korukban. Úgy a lelkük fenekén derengett is olyasféle, hogy a család szerencséjében ennek a jámborságnak is része van. Épp azért, ha az anyjuk vallásos színezetű beszédbe bocsátkozott, az mindig megnyilatkozás volt nekik, ami előtt alázatosan illik viselkedni. A halál előredobott árnyékai, a beteg remegő izgatottsága, a hűvösen sötétre spalétázott szoba is csak lovat adott a megilletődés alá, melyen a nagyszavú eskü a lelkükbe nyargalt.

Sándor látta a hatást, és megengedett néhány mentegetőzést, amire idők múltával majd hivatkozhat.

– Mit izgatja magát, nyanya? Még aszongyák, hogy én tán készakarattal heccültem föl, hogy beszéljen. Pedig hát én egy szót se szótam.

Az öregasszony oda se figyelt, csak megismételte az esküt:

– Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

De ezt már nem bírta a Vargáné szíve. Nagyot csuklott a kitörő sírástól, úgy böfögte fel:

– De anyám, mi nem tehetünk másképp. Lássa be, hogy nem tehetünk másképp.

Az öregasszony nem látta be. Mereven nézte a lányait, mintha idegenek lettek volna. Aztán kisvártatva megszólalt:

– Akkor haggyatok békin. Eriggyetek. De azt megmondom, a koporsómhoz se álljon oda egy se. Ha ezt se tuggyátok megtenni, ott se ríjon egy se.

Minden zsilip elszakadt. A három asszony könnyzáporban úszott. Ott vergődtek fájdalmas kis asszonyi dilemmájukban, anya és család között. Vargáné a fejét szorongatta, és úgy sikongott:

– Meg kő keverenni. Istenem, meg kő keverenni.

Jóné mindenről megfeledkezve könyörgött:

– Mongya meg, nyanya, micsináljunk. Hát mongya, mit akar tőlünk?

– Semmit. Ha csak ezt érdemütem tületek, akkor semmit.

– Csak mongya meg, nyanya. Nem bánom, ha mingyár megfojtanak érte. Én megteszem, csak mongya, hogy mit.

A Sándor szeme győzteset villámlott. Az öregasszony bágyadtan odaintett neki.

– Hun is van, fiam, az az írás?

– Melyik?… – Nagyon jól tudta ő, hogy melyik, ki is készítette a másik szobában, még tollat is hozatott a magyar bótból, de illett egy kicsit vonakodnia. Ne mondhassák, hogy az a kapzsi Sándor meg már a zsebiben rejtegette az írást. Nagy cammogva előkotorta a kis papírt, ami ebben a drága világban néhány milliócska volt. Nem hamarább, mint amennyi pauzát az illendőség kíván, nem később, mint amennyi idő alatt az elkámpicsorodott asszonyok magukhoz térhettek volna. Odarakta az asztalra, még a tollat is bemártotta. A három asszony egymásra nézett, aztán a papírra, aztán az anyjukra. Két örvény közt álltak. Egyik a Horváthné szemiben kavargott, másik a papirosra rótt betűkben. Sándor és a felesége mereven figyelték őket.

Cseresnyésné törte meg a jeget. Újra bemártott, és keresgélt a papír alján. Sándor a repedt körmű hüvelykével odabökött, ahova írnia kellett. Aláírta. A többiek utána.

Az öregasszony megnyugodva motyogta:

– Most má legalább békesség lesz köztetek. Csúnya az, ha a testvérek egymást ölik.

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.

A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.

Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Egész a postáig némán zötyögött a két ijedt lelkű asszonyka. Az utcán félhomály volt, s ők a járda hepehupáin el-elbódultak, össze-összekoccantak, mint két egy kézben fogott borosflaskó. A postánál Jónénak le kellett volna térnie. Hanem a búcsúzkodás sehogyan se ment.

– Te, Juliskánk, én félek. A Péter csúnyávul fog tenni.

– Hát Istenem, mit tehetünk? – sóhajtott vissza Jóné. – A halálán nem bánthattuk meg.

A Vargáné csak szepegett.

– Ez a Péter, elhidd, uan ronda tud lenni, hogy. Máskor uan e, mint a falás kenyér, de ilyenkó… Istenem, istenem.

A Jóné is csak ilyen kilátások elé nézett, de bízott a csatakészségében. Azért hát ő vigasztalt. Ha ketten félnek, az egyiknek vigasztalni kell.

– Ne mondd el. Ráértek avval, jókor lesz az a temetés után is.

Vargáné csak a fejét csóválta.

– Nem tunnám. Kiolvassa ez a szememből.

– Hát akkor meg kő mondani. Csak nem esz meg érte. Vót nálatok már máskor is égzengés, azt mégiscsak megvattok.

– Igaz – bólogatott Vargáné, és ebben megállapodtak.

A két asszony még egyszer összepislogott, jócakát köszöntek, és megindultak, ki-ki a maga portája irányában, új harcok, új veszekedések, új szenvedségek felé.

1925

Ne vidd tovább egyedül a terhet, jelentkezz most a gyászfeldolgozó csoportunkba!

Gyász és veszteségfeldolgozó tréning: További információ és jelentkezés »

Együtt a gyászban
Jelentkezz gyászfeldolgozó tréningünkre!




Jelentkezésed beérkezése után munkatársunk felveszi veled a kapcsolatot!

Halál, gyász, gyászfeldolgozás: További információ a gyászfeldolgozó levelező tréningekről »

Gyásztanácsadó képzés

További információ a Gyásztanácsadó képzésről »

Gyásztanácsadó képzés
Jelentkezz Gyásztanácsadó képzésre!




Jelentkezésed beérkezése után megküldjük a képzés jelentkezési lapját, amelyet kitöltve vissza kell küldeni a jelentkezés megerősítéséhez!

Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.