Nagymama
Karácsony előtti emlékezés
Minden, ami szeretet, elfogadás, melegség és biztonság… Minden, amit a Család jelent, ami a Családot jelenti. Kötődés.
Habos kakaó, gombóc, reszelt leves, betegségben ápolás, palacsintasütés, bizalom, szeretet, gondoskodás a szülők helyett is…
Szenteste. Közös ebéd a sötét, földszinti, kis lakásban, puritán egyszerűségben. Fényesség a szeretetétől. Karácsonyfa, bejgli, gyertya… Család.
„Mennyből az angyal…”, „Dicsőség, mennyben az Istennek…” Ő énekelt…
Az idei az első karácsony nélküle.
Tavaly karácsonykor már indulóban volt…92 évesen. Kórházban, egyedül. Mielőtt kórházba került, megkérdezte a nővéremet: „ugye elengedtek?”
Tudta, hogy tőlem máshogy kell kérnie…
Utolsó otthon töltött estéjén meglátogattam, és az első szava az volt hozzám: „Drágám, kérd a Szűzanyát, hogy segítsen meg…(?)… lefelé…”
Pár napon belül bekerült a kórházba.
Többször elbúcsúztunk. Mindent elmondtam Neki, amit csak szerettem volna…és mindent elmondott, amit hallani szerettem volna. Sokáig búcsúztunk… 2 hónapig.
Akkor azt hittem, hogy én, aki segítettem feloldani a tabut, hogy a halálról, a temetéséről beszélhessen, én aki, tudtam (persze tanultam is!), mennyire fontos az elengedés, ahhoz, hogy el tudjon menni, én majd könnyebben el tudom őt engedni, mint bárki más. Nem így volt. Amíg nem halt meg, addig nem…
Karácsony napjaiban nem nagyon volt magánál…sírtam, nagyon sokat sírtam. A kórházban és otthon. Amikor jobban lett, és tudtunk kommunikálni, én is mondtam neki, hogy elengedem…de kínlódtam, hogy ki tudjam mondani, talán nem is hitte el…
Minden alkalommal úgy búcsúztam el, lehet, hogy utoljára látom.
A látogatások során szívfacsaró látvány volt, ahogy küzdött. Tudtam, hogy ezen az úton egyedül kell végigmennie. Néhányszor láttam az életért küzdeni, és győzni. Most a halálért küzdött… 2 hónapig.
Akkor láttam először életemben, hogy meghalni is mennyire nehéz lehet… Ebben már nem tudtam segíteni… de rájöttem, hogy nem lehetek önző, és nem tarthatom vissza a szeretetemmel. Én is küzdöttem…
Az utolsó két év nagy ajándék volt. Azt hiszem, örökre hálás (volt), hogy akkor egy öthetes kórházi kezelés után nővéremmel nem hagytuk, hogy az „Ő érdekében” a lányai egy szeretetkórházban tudják biztonságban. Ő otthon akart lenni, és sok mindent elfogadott, amit korábban büszkeségből, tartásból soha. Hozathattunk neki ebédet, felfogadtunk valakit, aki naponta átment hozzá, megmelegítette az ételt…
Hetente egyszer-kétszer mentem hozzá. Máskor nővérem, édesanyám.
Én voltam, akinek megengedte, hogy megfürdesse. A fürdés, hajmosás, hajszárítás és öltözködés rituális bohóckodássá és hálás pillanatokká vált a kettőnk kapcsolatában. Ezt mindenki irigyelte.
Egyik látogatásom során sem tudtam ellenállni a boltban, hogy ne vegyek neki többféle süteményt, vagy más finomságot. Boldog voltam, amikor láttam az örömét, ahogy habzsolt, mint egy gyerek. Valamit viszonozhattam abból, amit unokájaként valaha is tőle kaptam.
Minden búcsúzáskor megöleltem, ő köszönte, hogy segítettem, én pedig elmondhattam, hogy mennyire szeretem.
Büszke vagyok, hogy megtisztelt azzal, ahogy elfogadta a segítségemet, a gondoskodást.
Én voltam, aki meg tudta nevettetni, csak azért mert valamiért kiérdemeltem a bohóckodását, viccelődését…
Az utolsó előtti találkozások a kórházban vidámságban, szeretetben teltek el. Mindenféle szépet és jót kívánt a lányunokáinak.
Az utolsó találkozás szívszorító volt. Testvéremmel kommunikált, megfogta a kezét…
Az én kezemre nem reagált. Velem nem „beszélt”.
Volt egy pillanat… Föléhajoltam. A már alig látó szemeivel csak nézett mélyen a szemembe. Túl a pillantáson… hirtelen mindent megértettem. Távolodni akart…
Ahogy beültünk az autóba kitört belőlem a sírás… Nem tudtam, hogy akkor láttam utoljára, csak sírtam, hogy nem kértem tőle puszit.
A következő napokban megbetegedtem. Magas lázzal és fájdalmakkal. Nem tudtam többet bemenni hozzá a kórházba. Néhány nap múlva meghalt. Tudtam, hogy így tudott elmenni…ha távol vagyok…
Sírtam, őrjöngve a köntösét szorítva…beteg voltam, a testemet a fertőzés kínozta őrjítő fájdalommal, a lelkemet a hiánya…
Féltem a halált látni, de nem volt ijesztő. Mindennél világosabb volt, hogy a koporsóban az már csak a teste… Ő pedig velem volt test nélkül is… Levelet tettem a párnájára… utolsó gondolatok, érzések, utolsó köszönet… Neki. Megpusziltam az arcát. Megnyugodtam. Akkor engedtem el, azt hiszem…
Azóta álmodtam vele. Többször. A hiányzó puszit is megkaptam álmomban…
Közeledik a Karácsony. 24-én elmegyek a sírjához.
Hiányzik. Az ölelése, az érintése, a hangja, a keze…
A szeretete nem. Velem van és bennem…
Kriszta
Ha megtetszett a LELKI TITKAINK Mentálhigiénés Stúdió tevékenysége, kérlek ajánld ismerőseidnek is.
